Előtörtnet Hatezer éves démonlétem telt már le úgy, hogy nem tettem más, mint lelkek sokaságát ragadtam magammal a Pokol bugyraiba, hogy ott az örökkévalóságig égjenek a tűzben. Tudom, hogy lényegében halott voltam, és nem élhettem igazán, de létezésem puszta megléte vagy nem léte sem volt már kérdés. Nem féltem a végleges pusztulást, és nem érdekelt, hogy telnek el az évszázadok felettem, addig a sötét éjszakáig, amíg meg nem pillantottam őt, ahogy kivont karddal, lován ülve egymás után vágta le ellenségeit a Sógun, hétszáz évvel ezelőtt vagy talán nyolc. Az időnek nincs jelentősége. Azért érkeztem, hogy az itt elhullottak lelkeit magammal vigyem, ez volt a feladatom, és így is tettem, legalábbis azon az éjen.
Nem hagyott nyugodni a kép, az elszánt, ádáz arca, ahogy belemártja a kardját az előtte álló emberbe, és a kirántás pillanatában a háta mögött megjelenő torkát vágja el, ugyanazzal a mozdulattal.  Aztán mintha kimerevedett volna a perc, ahogy felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézve, pedig nem láthatott, az árnyak közé burkoltam be magam. De a telihold fényének sugaraiban hihetetlenül kéknek tűntek a szemei.
Visszatérésem nem volt kérdés többé, az éj leple alatt érkeztem, mikor a falu már aludni tért, az őrök, azok az egyszerű emberi őrök mit sem sejtettek a jelenlétemről. Nem húztam félre az egyszerű ajtókat, amik még csak nem is nyomják el a hangokat, még a szuszogás is áthallatszik, egyszerűen teleportálással találtam meg a szobát, amit kerestem. Ott feküdt a felesége mellett a földre terített matracokon.
Hangtalanul lépdeltem közelebb, és könnyedén, mintha csak vajba mártanám a kést, behatoltam a nő agyába, és alvásra kényszerítettem, amiből semmi nem keltheti fel. Ezután a letérdeltem a férfi mellé, és csak bámultam a finom vonásait, meg akartam érinteni, látni akartam a szemeit újra. Megérintettem az elméjét, elindítva a testében a kéj minden érzését, amik végigfutottak a receptorain, mély lélegzetet véve éreztem is az illatán, hogy máris felizgult. Az ajkai leheletnyire szétnyíltak, és a takarót lerúgta magáról, ahogy túl nagyra nőtt a testében a forróság. A kezem a szájára tapasztottam, mikor felült, és a felesége felé intettem a fejemmel.
- Ha csak megnyikkansz, ő meg fog halni, és magammal ragadom a lelkét a pokolba! – végre láttam a szemeit, amik először ádázan tekintettek rám, és tudom mikor fogta fel, hogy mi is vagyok, hogy mikor jutott el a tudatáig, hogy vérvörösen izzó szempárba bámul éppen, mert némi rémület tűnt fel benne, hogy egy másodperc tört része alatt átvegye a helyét a harag, de bólintott, hogy megértette, és nem szólalt meg, így levehettem a kezem a szájáról.
Lassan csúsztattam le, végig a nyakán le a mellkasára, hogy visszafektessem a helyére. Villant a szeme, és mozdulni készült, gondolom a kardjáért nyúlt volna, de az már az én kezemben pihent, és a felesége oldalán állva tartottam a nő torkához, aki még mindig békésen aludt.
Biccentettem a fejemmel, hogy feküdjön szépen vissza oda, ahol az előbb volt, a kardot letettem, immár azon az oldalon, hogy ne érhesse el, nem mintha meg tudna ölni vele, de attól még fájdalmas lenne. Lassan sétáltam vissza az ő felére, végig a szemébe nézve, ahogy ő tette velem, egy pillanatra sem szakadtunk el egymás tekintetétől, minden lépésemet figyelte.
Újra letérdeltem mellé, és lassan végighúztam a kesztyűbe bújtatott kezem a mellkasán, le egészen az övéig, ami összefogta a hálóruháját, majd kioldottam azt, mire megint tiltakozni kezdett, bár csak hangtalanul, de elkapta a csuklómat.  Villant a szemem, dühösen, mert megzavart, gyors mozdulattal kaptam el mindkét kezét, és a feje felett fogtam őket össze könnyedén egy kézzel. Csupán halandó ember, akinek esélye sincs a démoni erővel szemben, főleg, az ilyen korúval. Fölé hajoltam, egészen közel hozzá, éreztem a lélegzetét a bőrömön, majdhogynem összeért az ajkunk.
- Elveszítem a barátságos énemet, és fél óra alatt lemészárolom az egész falut, férfiakat, nőket és gyerekeket, és téged hagylak utoljára, hogy halld az összes könyörgést, amit hozzád intéznek, hogy mentsd meg őket. Vagy viselkedsz rendesen, és ezzel mented meg az életüket. – suttogtam az ajakaiba, és ha szemmel ölni lehetne...
Kidugtam a nyelvem, és a hegyét végighúztam az ajkain, épphogy érintve, talán egy pillangó szállna rá ilyen apró súllyal.
Felegyenesedtem, és félrehúztam a ruhája anyagát, felfedve előttem mezítelen testét. A hozzám közelebb lévő lábát enyhén behajlítva tártam szét, de férfiassága már lelohadt, hiába küldtem az imént rá a kéj érzetét, sajnos a kis közjátékunk elvette a kedvét.
Levettem a kesztyűimet, az érdes bőr felsérteni az övét, és csupasz tenyeremmel simítottam a belsőcombját az ágyékának tövéig. Rámarkoltam a farkára, és az selymes bőr elégedett morgást szított a mellkasomban, mire összezárta a lábait, ami dühödt hangot csalt ki belőlem. Az agyába hatoltam, és kényszerítettem a testét, hogy a lábait felhúzza, és a merevedése álljon duzzadtan. Régebben azt hittem, hogy nincs képességem, mármint az alapvető démoni léthez tartozón kívül, ami ugyan ritka, de nem lehetetlen. Összekevertem az elme megzavarását azzal, amit én csinálok. Én nem zavarom meg mások elméjét, mindvégig önmaguk maradnak, teljes tudatukban, de a testüket én irányítom. Bábmester vagyok.
Pozíciót váltottam, és a már teljesen nyitott lábai között foglaltam el a helyem, teljes egészében őt bámulva, ahogy feltárul előttem. Marokra fogtam, hogy lassú elnyújtott mozdulatokkal kényeztessem, a vérrel megtelt rudat. Mutatóujjam végighúzva a hegyén, elkenve vele a kicsorduló nedvességet, hogy a számhoz emelve lenyalogassam azt.
Újra megérintettem a hegyét, és most az ő szájához vittem az ujjamat, beledugva, ki-be húzkodtam, míg az ajkai is nedvesen nem csillogtak, és meg nem duzzadtak kellőképpen. A pillantása vádló volt, és haragos, és mennyi kínt ígért.
Újabb utasítás a testének az ánuszára irányítva, amitől úgy érzi, hogy más sem akar, csak, hogy hatoljanak már belé, és én jó démon lévén eleget tettem a kérésnek. Addig járt benne az ujjam, míg egy rándulással, és egy halk sóhajjal ki nem szakadt belőle a gyönyör, én pedig elégedetten néztem, ahogy kilövell a magja, a háta ívbe feszül, és a fogait összeszorítja, majdhogynem zokogva mozdul, ahogy elengedem. Csodálatos látvány, és újra akarom.
Még három éjjel látogattam meg, hiába őrizték őrök, hiába volt minden varázslat, amit megpróbált bevetni ellenem, nem volt esélye, hogy ne lássam újra, és újra a gyönyörét. Csupán így kényeztettem, vagy ő magának kellett megtennie, amíg én figyeltem az elmúlt évszázadok alatt minden alkalommal. Nem tettem a magamévá, bár nagyon sokszor akartam, de féltem, ha megkapom őt teljesen, akkor elveszíti a varázsát. És mit kezdjek egy halandó szolgával, ha már nincs rá szükségem. Bábokat akkor készítek, amikor akarok, könnyedén kényszerítek bárkit, bármire. De őt így akarom, érdekesen, és még mindig titokzatosan.