Külső: Már az elején leszögezném, hogy a szemem vörös, akár a vér, és nem azért mert behúztak egy párszor. Lelkem legmélyebb bugyra tükröződik benne, aki vagyok. Egy féldémon. Magas, szikár testalkatom erős, férfias, amit sok sport és edzés tett ilyenné. Meg vagyok vele elégedve és nagyon remélem, hogy halálommal sem fog változni a dolog. Mert igen, közel vagyok a bizonyos véghez, de jól tudom mi vár rám azután.
Hajam rövid, barna, és a szélrózsa minden irányába áll. Tipikusan az a fazon vagyok akit nem különösebben érdekel, hogyan is néz ki, mert vért ontani lehet szakadtan, de elegánsan is. Az öltönyöket nem kimondottan preferálom, de mikor muszáj volt, felöltöttem magamra. Bár az apokalipszis óta, erre nem volt szükség. Általában kényelmesen öltözöm, és a legtöbb esetben, hanyagolom a színes dolgokat.
Belső: Na, ez már egy érdekesebb rész. Hogy ki vagyok? Találd ki? Sok arcom van. Lehetek kedves, előzékeny, meghunyászkodó, alázatos, de lehetek kegyetlen, szemtelen és egyszerűen kiállhatatlan.
Egy szóval, tökéletesen eljátszok bármit, hogy elérhessem a célom. Mindent megszerzek, amire fáj a fogam. Nincsenek határaim, és előszeretettel taposok bele áldozataim pici lelkébe. Céljaim vannak, és addig hajszolom magam, míg el nem érem azt. Magasra török és nem nyugszom, míg nem sikerül.
De, hogy ne csak a rosszat mondjam, képes vagyok érzéseket generálni még egy faág irányába is, de nem engedem, hogy túlzottan elragadjanak. Volt, már, hogy párszor ezek az gyenge érzések majdnem az őrületbe kergettek, és a legjobb, hogy mindezt úgy, hogy a gyönyörű vörös íriszem feketében tündökölt.
Mára már tudom, hogy óvatosnak kell lennem, hiszen szeretem az életet és a célom is abban segít, hogy sokáig élhessek.
Szóval, nem vagyok egy könnyű eset.
Élni, meghalni: az élet és a halál csak mindannak a következményei, amit felépítettünk. Csak az számít, hogy jól építkezzünk.
A kezemben megremeg a kés, ahogy a húsba hatol. Mintha testem ellenkezne, mintha az utolsó pillanatban meggondolná magát. Mégis erősen markolok rá és mélyebbre szúrok. Biztos akarok lenni a dolgomban. A vér, vörös gejzírként tőr elő, és az eddig oly' kedves, virágmintás felső hevesen szívja magába. Nem tudom mit érzek. Talán semmit. Se fájdalom, se szeretet, se megbánás, csak vagyok. Mégis, arcomon ott virít a mosoly, ahogy látom az áldozat szenvedéseit. Könnyei sem hatnak már meg mint olyan sokszor ez előtt. El-elakadó hangja nem ébreszt fel bennem semmit. Erősen kapaszkodik a kést markoló kezemben, és szemében feltűnik lelkének fájdalma, ahogy ében szemeim lassan vérvörösre váltanak. Ennyi volt hát. Húsz év mely harmóniában és boldogságban telt.
Itt volt az ideje véget vetni ennek.
Hallom, és szinte látom, ahogy utolsó elfojtott levegőjével távozik lelke, és szemeiből eltűnik a fény, nem marad más, csak két üveggolyó, amik a semmibe merednek.
Kirántom a kést testéből, félredobom, és lassan lecsukom áldozatom szemeit.
- Nyugodj békében, anyám!
Örök élet kéne a halál jogával.
Most "arasznyi" életem van, a halál kényszerével.
Rohadtul fájnak az ütések, orromból és felrepedt szemöldökömből ömlik a vér, én mégsem mozdulok. Ugyan miért tenném? Életem nincs, célom annál kevesebb. A halál megváltás lenne. De ami a legjobban érdekel, miért vörös a szeme. Olyan, akár az enyém. Talán ő is félvér lenne?
Nem, elmondja, mi is ő. Egy démon, egy magas rangú, aki talán a legmagasabb posztot foglalhatja el mind közül. Erős, és rettenthetetlen. Megkegyelmez, és elmond mindent, amire kíváncsi vagyok.
Sokáig beszél, sokat mond és én iszom minden szavát. Érdekes, és ellenállhatatlan minden szó, minden értelem.
Lassan rájövök, a halál nem megváltás, a halál csupán valami új kezdete és amíg élek, amíg félvérként élek... sokat kell tanulnom, és meg kell szereznem a helyem a pokolban, hogy démonként újjászületve, élhessek tovább, hogy olyan magasra törjek, ahonnan senki nem taszíthat le.
Elmegy, és soha nem látom többet. De most már tudom, van célja az életemnek és ki kell használnom minden percét, mert ami most van, rövidke, de ha jól cselekszem, akár örökké is tarthat a következő.
Ne örülj, ha a dolgaid jól alakulnak, mert az élet olyan, mint a hullámvasút. Az emelkedő után mindig jön a mélypont.
Sok évet éltem, de sosem voltam még annyira boldog. egy lerobbant motelszobában ülök, kezemben fegyverem tisztogatom és a tévét kémlelem, amiben most a Vatikán a fő szenzáció. A démonok jöttek, taroltak és győztek. Elégedett vagyok, és tudom, lassan itt az idő, hogy lépjek.
Hirtelen kicsapódik az ajtó, és egy 10 év körüli kislány ront be. Barna szemei félelemtől csillog, és én azzal a lendülettel eldugom a fegyvert, majd az ölembe kapom a lányt.
Sír, mert bántották és nem akarták elengedni, és bújik hozzám. Dühös lettem azokra, akik bántani merészelték, és azonnal talpra álltam, hogy megkeressem őket. Addig neki megparancsoltam, hogy maradjon itt.
Két démon volt, akik hamarabb értek ide, és már el is kezdték a mészárlásokat. Az egyiket sikerült annyira megsebesítenem, hogy visszatérjen a pokolba, de a másik eltűnt.
Rohanok, de késő. A lány meghalt, és a démon elégedett vigyorát látva gyűlölet ébred bennem. A lány testét látva rettentő fájdalom és magány.
Elfeledkeztem hát a célomról. Egy ostoba, emberi érzés miatt, elfelejtettem miért vagyok, miért akarok élni.
Egy apró baklövés és vége az életemnek, vége a célomnak.
Ez a helyzet a célokkal: ha csak a végére koncentrálunk, nem élvezzük az odavezető utat, nem vesszük észre az elágazásokat, melyek még jobb célokhoz vihetnek minket.
Kezdőlap
