Minden halandó elméjében ott él egy kép az angyalokról. Változó ez, függően attól, hol jött a világra, mit tanult, mely vallás tanait fogadja magába, melyeket ismeri. Egyvalami mégis van, miben mindegyikük megegyezik. Különleges, földöntúli alakkal ruházzák fel testvéreimet. Olyannak akarnak látni minket, miről fény, remény, boldogság jut eszükbe, milyennek a paradicsomot is látni akarják. Egyesek talán tényleg ilyenek, árad belőlük a jóság, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan formában, szemmel érzékelhetetlenül. A lélek az egyetlen, mi magába szívja, megérti ezt.
Én sose tartoztam ezen testvéreim közé, míg megvolt imádott szárnyam se. Olyan alakom, mint bármely földön kószáló, egyszerű emberé. Magasságom véletlenül se kiemelkedő, szemeim világoszöldek, s alig-alig rejtik el érzelmeim a kíváncsi tekintetek elől. Csillognak, dühösen villognak, bánatosan sötétednek el, attól függően, milyen helyzetben vagyok. Hajam rövid, sötétbarna. A divat, a cicomázkodás sose tartozott erősségeim közé. Hagyom, hogy úgy álljanak tincseim, ahogy kedvük szottyan. Ruházatomra se fektetek hangsúlyt, hordom azt, mi kényelmes, mi alkalmas mindennapi teendőim elvégzéséhez.
Alakom karcsú, nem duzzadnak izmaim, de képes vagyok megvívni harcaim, megvédeni azt, ki fontos nekem, hiába nem nézed ki belőlem. Nem rajongtam soha a vérontásért, angyali felem ebben erősebb minden másnál, nem is teszem meg, csak egyetlen személyért. Seraph az, kiért ölni, meghalni is képes vagyok. Hűségem övé, nem volt másé, és nem is lesz az sosem.
Nem rejtem véka alá véleményem, tudni fogsz róla, ha nem értek egyet veled. Ez néha talán nem több puszta ostobaságnál, de nem könnyű megfékezni természetem.
Bukottá válásom személyiségemen is ott hagyta nyomát, változtam, ahogy helyemben mindenki más is ezt tette volna. De nem vesztettem el azt, aki voltam. Az angyal ott él testemben, s színre lép, ha azzal van, kiben bízik. Nevetek, viccelődök, elengedem magam, ha úgy érzem, itt az ideje, de azon nyomban komorrá, komollyá válok, ha ez az, mit megkövetel a pillanat.

Képesség:
Transzmutáció: Képes bármilyen tárgy alakját kedve szerint változtatni. Az átalakítandó tárgy mérete, és anyaga kivétel nélkül megmarad, kinézete pedig önmagától nem áll vissza eredeti formájába.

A démonok jelenléte minden kézzel foghatón otthagyta nyomát. Az, mi egykor tündökölt, mit csodálattal szemléltek, nem több düledező romhalmaznál. A házak, mik alig néhány évesek, mintha évtizedek óta léteznének. Az enyészet csapdájába estek, pusztulásuk biztos, közeli.
Páfrányszínű pillantásom végigfut környezetem, retinámba vésődik minden, míg csak szemem világa elér. Nem tudom, milyen volt korábban, fénykorában, csillogása idején, csak a mostot látom. Nincs itt már semmi, mi számítana, emberek, démonok se járnak erre többé. Ez a szerencsém, épp ilyen hely kell most nekem. Bár nem szeretem a magányt, távol áll tőlem a néma csend, a végeláthatatlan egyedüllét, jelenleg mégis ez, mire vágyok. Messze a helytől, hol sikolyoktól, ártatlan halandók halálhörgéseitől, démonok élvezettel vegyes elégedettséggel átitatott nevetésétől terhes a levegő, hol tapintható a szenvedés, a rettegés, a fájdalom. Hozzászoktam már, nem volt más választásom, az élet, mi a földre száműzve várt, ezzel jár. Néha mégis a menekülés az egyetlen, mivel elérhetem, ne veszítsem el teljesen eszem. Nem fejvesztve, láthatóan futottam el, hanem csöndesen, egyetlen szó nélkül, s nem is lesz hosszútávú távozásom. Seraph velem jött volna, jól tudom, ha kérem, ha nem, ezt akartam elkerülni. Gondolataim úgy is nehéz meghallani, ha néma csendben ül mellettem. Mindig elvonja figyelmem, akaratlanul, szándék nélkül, puszta jelenlétével, kisugárzásával. Benne megvan az, ami bennem sose lesz, ez egyik oka annak, amiért kérdés nélkül követem, amiért ő egyetlen, kinek hűséget esküdtem. Lucifer oldalára álltam, bukottá váltam, nem az egykori arkangyal miatt, látszat csupán, hogy őt tisztelem, hogy az ő céljai azok, mikért vérem áldozom, de valódi okom nem fedem még fel, eltitkolom, míg nincs itt az ideje, hogy nyílt lapokkal játsszunk tovább.
Elmosolyodok, elégedettség sugárzik ajkaim görbületéből, arcom rándulásaiból. Jobb szeretem elkerülni a háborút, most mégis úgy gondolom, szükséges kirobbantani, változtatni vele mindenen, amin csak lehet. Ez a legjobb, amit tehetünk.
Szemeim csukva, pilláim épp csak érintik arcomat. Hideg van, talán csak képzelem, de már-már érzem, ahogy a harmat hűvös, nedves cseppjei bőrömre telepednek. Egész testemben megborzongok, a libabőr karjaimon azonnal tovatűnik, ahogy rájövök, nincs valódi veszély, elmém űz csupán kegyetlen játékot velem. Szemhéjaim takarják a kilátást, mégis jól tudom, sötét van, a nap első sugarai nem érik még el a föld felszínét. Az éjszaka sose volt a kedvenc napszakom, nem tölt el élvezettel a lehetőség, mit a démonok látnak benne. A kínzás, félelemkeltés oly idegen tőlem, hogy érteni se akarom, miért jelent ez élvezetet Lucifer teremtményeinek.
Mély levegőt veszek, mellkasom lustán emelkedik, süllyed, sápadtvörös ajkaim nyílnak, csukódnak. A másodperc leforgása alatt, szinte láthatatlanul. Szemhéjaim felpattannak, fejem hátrabillen, pillantásom a felettem elterülő végtelenen fut végig. Az égbolt, mi egykori otthonom rejti, sötétkék még, már-már fekete. Hiányzik, ha tehetném, visszamennék, de nem lehet. Nem csak fizikai képtelenség, más, ennél fontosabb, nagyobb súlyt jelentő oka is van. Míg szívem egyik fele otthonomba vágyik vissza, hiányolja testvéreit, korábbi életét, másik része képleten lenne hátrahagyni azt, kiért egyszer már feladtam mindent. Kinek vágya vezetett Lucifer seregébe. S kinek kedvéért nem csak atyám, a Sátánt is elárulom.
Megrázom fejem. Ezen merengeni felesleges már, úgyis jól tudom, előre látva tévedésünk is megtenném újra, és újra, ha ez az, mit társam kíván, s bár komoly, veszedelmes küzdelem vár ránk, hiszem, győzni fogunk.
Igyekszek elnyomni hurrikánként tomboló gondolataim, mielőtt felkapnak, elnyomnak, mielőtt nem leszek képes kimászni mocsarukból. Hideg fejre, komolyságra, határozott bátorságra van most szükség. Nincs visszaút, olyasmi ez, mit véghez kell vinned, ha egyszer belekezdesz, és így is fogok tenni, nem létezik oly indok, ok, mi eltéríthetne célomtól, mi megváltoztathatná döntésem, véleményem.
Lecsúszok a rozoga kerítésről, min eddig ültem. Cipőm talpa alatt panaszosan reccsennek a gallyak, zizegnek a falevelek. Utoljára siklik végig pillantásom a tájon. Lassan, szaggatottan fordítok hátat neki, indulok vissza oda, honnan jöttem. Nem rohanok, de gyorsan szedem lábaim, amennyire csak lehet. Mire megvirrad, haza kell érnem. Bár azt teszek, amit akarok, nem kell beszámolnom minden lépésemről, van elég feladat, mi megoldásra vár, s nincs semmilyen háború, mi megtervezné önmagát.