Külsö, belsö leírás

Első látásra azt mondanád róla, hogy egy elkényeztetett ficsúr, de a második alkalommal már lélekben leszidhatnád magad az ostobaságodért, amiért nem láttál be elsőre az álarca mögé. Elég csak egy hosszabb pillantást vetni rá, hogy az ember meglássa, az arrogáns és fellengző viselkedés valaki teljesen mást takar - valaki olyat, akit elutasítottak azért, amilyen. Családjának fekete báránya volt, mert nem vonzotta a halál, inkább a könyveinek társaságát preferálta és a magányt. Bonyolult lelki világgal rendelkezik, és sok mindent látott már, ami a többséget megtörte volna, de ő még valahogy tartja magát, bár néha hajlamos a labilis és autoagresszív viselkedésre. Fájdalmasan őszinte, ami a szívén, az a száján, de azt is tudja, mikor érdemes inkább hallgatni, hogy ne kerüljön nagyobb bajba, mint szükséges. Hajlamos érzelmileg kötődni a nem megfelelő személyekhez, akik aztán minduntalan bántják őt, de sosem lázadozik vagy próbál bosszút állni. Az a fajta ember, aki inkább magába fojtja a bánatát és a problémáit, minthogy beszéljen róluk, és ezeket a dolgokat legtöbbször harapófogóval sem lehet belőle kihúzni. Bármilyen titkot megtart, amire megkérik, bár ennek ellenére senki sem bízza rá a dolgait. Segítőkész és odaadó, ha szeret, akkor teljes lényével, de ha valaki megsérti, azt sosem fogja megbocsátani neki, még ha nem is áll bosszút. Megszokta már az állandó megaláztatást, a fájdalmat, de amikor nem látja senki, néha megtörik... És valószínűleg így is esett a szenvedélybetegségeinek fogságába, és már nem is emlékszik arra, miféle módon vált a legnagyobb függőségévé a cigaretta és az öncsonkítás, aminek nyomait mániákusan rejtegeti, inkább kevesebb, mint több sikerrel.


Nem csak a jelleme, de a külseje alapján is a családja fekete báránya volt - a legfiatalabb és leggyengébb fiúként nem szánták őt vadásznak, így ő sem tulajdonított nagy jelentőséget az edzéseknek és hasonlóknak. Aprócska és törékeny termetű, alig 167 centi, és ha valaki jobban szemügyre veszi, akár még a bordáit is meg tudná számolni, annak ellenére, hogy állítása szerint (és a lehetőségeihez mérten) megfelelően táplálkozik. Haja piszkosszőke, szinte már barnába hajló színű, szemei pedig szürkéskékek, amit az anyjától örökölt. Öltözködésében a sötét színeket preferálja, de ha a helyzet megkívánja, bármit felvesz. Igazából szereti az eleganciát, ennek ellenére mégis mindig szakadt, hétköznapi ruhákban jár, mert jobbakra nem igazán telik neki. Ismertetőjegye a bal csuklóján lévő bőrkarkötő a farkasos függővel, ami állandóan rajta van, és a jobb csuklójának belső felére tetovált démoni sigil, amit nem sokkal azután szedett össze, hogy elvesztette a családját.

Elötörténet

Még emlékszik rá - ködösen, de emlékszik - hogy valaki egyszer azt mondta neki, minden halál egy fölsőbb célt szolgál. Emlékszik rá, hogy ennek a személynek vállig érő, fekete haja volt, kezében pedig véres kardot tartott, amit pár perccel ezelőtt egy gyönyörű nő testében mártott meg. Egy nő testében, aki démon volt. Aztán azt mondta, hogy Ő semmire sem jó, és meneküljön, mielőtt még valaki életébe kerül, hogy Őt menteni kell. És Ő menekült - amennyire csak az erejéből telt, futott, halálsikolyok és szitkok között, lépcsőn le, fák között, botladozott és nyüszített, mikor a faágak az arcába csaptak és sebeket szakítottak hóka bőrén. Maga sem tudta, hova fut - de futott, egészen addig, míg égő izmai fel nem mondták a szolgálatot és el nem botlott egy faágban. Úgy hullott a vizes, mocskos avarra, mint a kivágott fa: tehetetlenül és bénán, felhorzsolva a tenyerét és az alkarját, bokájának reccsenése pedig arról árulkodott, hogy minden bizonnyal már képtelen lesz tovább menekülni. Felüvöltött tehetetlen dühében, majd térdeit egészen az arcához felhúzva összekuporodott; reszketett a hideg, késő őszi időben, összekuporodva a vizes avaron, és reszkető kezével letörölte a könnycseppeket, amik lecsordultak az arcán. Mantrázta magának, hogy minden rendben lesz, hogy érte jönnek, hogy megtalálják, de már maga sem hitt ebben... És akkor még nem is tudta, mennyire igaza lesz.


Nem keresték Őt; de Ő kitartóan visszajárt a lerombolt kastélyhoz abban a reményben, hogy majd talál ott valami mást is a leégett romokon és holttesteken kívül, de minden további alkalommal egyre biztosabb volt benne, hogy ez őrültség. Aztán már nem is járt vissza - csak összeszedte a kis motyóit, és elindult maga elé, cél nélkül. Ha ők elfelejtették Őt, akkor Neki is el kell felejtenie őket; úgyis csak kolonc volt a nyakukon, valaki haszontalan, aki semmire sem volt jó, csupán arra, hogy vonzza a bajt. Hamar rájött, hogy még nekik is jobban kapóra jött, hogy Ő eltűnt az erdőben, az éjszaka kellős közepén, és sosem tért vissza.
Először a megélhetésért adta el a testét - pár falat ételért, tetőért a feje fölött, azért, hogy ne öljék meg. Nem válogatott a partnerekben; nem engedhette meg magának, egészen addig, míg már megszokássá vált számára, hogy egyik démontól a másikig taszigálják. Egyik ágyból a másikba, pofontól pofonig, mert túl nagy volt a szája, mert nem tudott uralkodni az arroganciáján. Addig ütötték, amíg ezt kiölték belőle. Magába zárkózott, visszahúzódott, belenevelték a kötelességtudatot, fájdalommal és kínzással. Jelentőségét vesztette számára a gyengédség, az érzelmek, csak a kötelesség maradt, hogy mások igényeit kielégítse, nem figyelve a saját szükségleteire.
Anton de la Vallière meghalt.


Nem is emlékszik már arra, mikor vette először a kezébe a cigarettát és mikor szívta mélyen a tüdőjébe a légcsövét bántó füstöt. Nem emlékszik arra sem, mikor ejtette az első vágást a karján, mikor üvöltött a fájdalomtól az első és utolsó alkalommal. Egyszer már meghalt - aznap, mikor megtörték, mikor elvették mindenét, ami volt, és Ő elveszett. Nem találta meg már a helyét újra - szürke és monoton lett számára a világ, fekete és fehér, fájdalmas emlékek masszája. Magára maradt. Elfeledve, a semmi kellős közepén. Azóta nem is gondolt a családjára - ködösen bár, de még emlékezett arra, hogy voltak valamikor szülei, voltak testvérei, és az egyikükkel még közel is álltak egymáshoz. Valahol, valamikor volt egy nővére - valahol a lelke mélyén még emlékezett rá, de elutasította ezt az emléket, csakúgy, mint minden egyebet. Megölte saját magát, hogy másokért éljen, azokért, akik sose élnének érte... De számára már mindegy volt.
Letörölte a vért a sebeiről és elnyomva a cigarettát a kád szélén, kilépett a fürdőszoba ajtaján. Szemeit mindvégig az ágyon fekvő férfin tartotta, ahogy lassú, kimért léptekkel közeledett hozzá, menet közben kioldozva a vékony selyemköntös övét, majd leejtette a ruhadarabot a földre. Hóka bőre szinte már halottasan sápadtnak hatott a sápadt holdfényben, és a férfi megnyalta a szája szélét; Ő már akkor tudta, hogy ma éjjel is nyert pár napot az életéből, még akkor is, ha ezért a saját méltóságával fizetett.