Külsö, belsö leírás

Derékig érő, hullámos szőke hajam, általában kiengedve hordom, csak olyankor kötöm fel, ha tudom, hogy szükségem lesz arra, hogy ne lógjon a szembe. Szemeim zölden csillognak, bár olykor szürkés jelleget kölcsönöznek neki az érzelmeim, leginkább, ha azok negatívok vagy, ha borult az időjárás. Szeretek szűk ruhákat hordani, leginkább nadrágot, mert abban lehet kényelmesen küzdeni, de a magas sarkú cipőimtől semmiképp nem válnék meg. Különben is remek az egyensúlyérzékem, így nincs szükségem a lapos cipőkre, amik nem emelik ki a formás lábaimat. Ugyanakkor kedvelem a nőies darabokat is, hiszen melyik nő ne szeretné, ha elismerik, és bókolnak neki.
Bár harcos angyal vagyok, és bár elbuktam, ha úgy tetszik, nem tekintem magam gonosznak. Még mindig együtt tudok érezni bárkivel, és tisztelem is az élőket, tartozzanak bármilyen fajhoz. Nem szívesen ölök, de ha kell, megteszem, ugyanakkor, nem tűröm az igazságtalanságot, és megvédem a gyengéket, ha szükséges. Talán egykori angyal mivoltomból fakad, hogy alapállapotomban kedvesen viszonyulok bárkihez, és a földi életem során, azt is megtanultam, hogy bármit fel lehet fogni egy másik szemszögből, és onnan nézve, még a legkomolyabb dolgok is lehetnek viccesek. Bár csak bizonyos fokig. Azért ennek a fajta optimizmusnak is van nálam határa.
Képesség: Térhajlítás: Anélkül, hogy el kellene mozdulni a helyéről képes tárgyakat megfogni, és oda vinni magához, egy portálon keresztül, amit ő maga nyit, csak tudnia kell, a tárgy pontos helyét, vagy úgy, hogy látja maga körül a tárgyat, vagy látta már, hogy hol van, illetve ha pontos rajzot/fotót mutatnak neki. A tárgy mérete nem számít, mert a portál segít az emelésben. És kiválóan tudja hasznosítani, hiszen a világ több táján rendezett be magának zsúfolásig fegyverrel megtömött szobákat. Azonban, ha rajta kívül valaki, vagy valami más próbál meg átjutni, az menten porig ég.

Elötörténet

Sötét, kihalt az utca, és csak a lépteim törik meg a csendet, amit a magas sarkú cipőm kopogása okoz az aszfalt repedezett réseit ügyesen, oda sem nézve kerülgetve. Régóta nem hallani, már a repülők zúgását az égen, ahogy felszállnak, de még közel vannak a városhoz. Nem hangzik fel a szirénák vinnyogása sem, ami ezerszámra törte meg az éjszaki élet nyüzsgését. Tizenkilenc hosszú éve már, hogy elfoglalták a világot, és a démonok szabadon járnak-kelnek, ahol csak kedvük szottyan.
Hosszú kabátom zsebébe süllyesztem a kezemet, mely vörös, akár a vér színe, de kivételesen maga az anyag ilyen, nem igazi vér tette azzá. Szűk nadrágom a lábaimra feszül, és nem mondhatom, hogy bármelyik is kellően melegítene, ezen a hűvös térségben, de az eddigi otthonom mediterrán vidéken volt, így ilyesmire nem igazán volt szükségem, és nem is készültem fel igazán rá.
Sietve haladok az utcán, erre ösztökél a hideg, ami a csontjaimig hatolt, és az a tény is, hogy túl régóta nem tettem már látogatást Lucifernél, és kezdek halványodni, gyengül az erőm. Valamint, az érzés, ami a tarkómat bizsergeti, és az ösztöneim azt súgják, hogy figyelnek engem, de eddig hiába kémleltem körbe, semmilyen mozgás nem vonta magára a figyelmem, pedig minden idegszálam, minden hidegtől elgémberedett izmom, arra kényszerít, hogy várjam a támadást. Ez már a lényembe ivódott, automatikus reakció részemről, mert ugyan a bajt nem keresem, de ha megtalál, nem hagyom, hogy győzzön felettem. Harcos angyalnak teremtettek valamikor, még emlékszem azokra az időkre is, bár tényleg pusztán a múltam egy darabjának tekintem őket, és egyetlen pillanatát sem bánom. Lucifer pártját fogtam akkor, mert úgy ítéltem, hogy valóban ez a helyes reakció, és mert lényem egy része szomjazta a harcot, nem arra születtem, hogy ölbe tett kézzel üljek. Nem gondolom, hogy hibát követtem el, azonban a későbbi döntéseivel már nem igazán értettem egyet, ezért is kellett távoznom, nem akartam elrontani egy remek barátságot, ami évezredekig kísért el minket.
A távolban megszólal egy harang, mély hangon jelez valamit, talán, hogy már éjfél van, vagy valahol az embereknek szól, hogy ideje visszatérniük, mindenesetre, nekem pont elég, hogy kirázzon a múlton való gondolatok közül, és egy pillanatra megálljak. Kezem még mindig a zsebemben pihen egy tőrt markolászva, úgy fordulok hirtelen hátra, de szinte csak a fejemmel, szőke, hullámos fürtjeim, repkednek a fejem felől, de úgy tűnik, hogy a harang zúgására, senki és semmi más nem figyelt fel, rajtam kívül. Az érzés, hogy figyelnek ellenben, még mindig nem múlt el, így még inkább gyorsítok a lépteimen, míg be nem kel fordulnom a sarkon, akkor pillantok meg az egyik fa ágára felkötözött, mocorgó valamit. Nem valami nagy kupac, így biztosra veszem, hogy nem ember, azért óvatosan lépdelek közelebb hozzá, igyekezvén nem zajt csapni, és idegesen pislogok körbe, hogy nem csapdába készülök-e besétálni.
Egy bekötözött zsák, régi vászonból, és halk nyüszítő hangot hallat magából. Óvatosan oldom el a kötelet, és eresztem lejjebb, majd oldozom ki a zsák száját, és ugrok egyet hátrébb, hátha rám akar támadni, ami benne van, de csupán egy kutya az. Milyen régen láttam utoljára kutyát, állapítom meg magamban.
- Te is bántani fogod? – lép ki a közeli bokrok közül egy kisfiú, meglepve ezzel. – Nem tudtam felmászni, hogy eloldozzam, pedig akartam. – könnyek szöknek a szemébe, és kedvem lenne magamhoz ölelni, hogy megnyugtassam, de ennél azért óvatosabb vagyok. Viszont a kutyának szemmel láthatóan nem esett baja, mert ahogy meghallja a gyermek hangját, egyből odaszalad hozzá csaholva, az pedig magához öleli védelmezve.
- Hogy került a fára? – nézek rá, zöld szemeimmel, bár ezt a hold fényében, nem biztos, hogy ki tudja venni, gyenge emberi látásával.
- A vörösszeműek voltak. – suttogja alig hallhatóan, és gyorsan körbe pislog. – Nem biztonságos itt, gyere a templomba. – és mielőtt válaszolhattam volna neki, már el is iszkolt, ebestől.
Egy darabig követtem a tekintetemmel az útját, de végül nem követtem őt, sürgősebb teendőm is van ennél, majd később érdeklődöm a templomról, ha már van elég erőm hozzá, most mielőbb biztonságosan el kell érnem Lucifert.