Komótos léptekkel haladtam hazafelé, s most kivételesen egyik csapattársamat se kértem meg, hogy vigyen haza kocsival. Én inkább nem ültem az utóbbi napokban volán mögé, egyszerűen túl sok minden történt velem, ami miatt nem tudtam volna a vezetésre koncentrálni, meghalni meg még igazán nem szerettem volna 19 évesen. Bár be volt dugva a fülesem, mégse igazán figyeltem a zenére. A gondolataim és minden más már napok óta kínoznak, legszívesebben dolgozni se mentem volna, de férfi vagyok, nem tehetem meg azt, hogy egy kis szívfájdalom miatt otthon maradok, a kispárnámat ölelve. Persze később majd sokkal rosszabb lesz, de hát ez van, nincsen mit tenni. Annyi kérdés tolong bennem... Hogy miért pont most történik minden, de választ csak egy helyen kaphatok rájuk, viszont ahhoz az emberhez nem fogok menni. Hirtelen tompa fájdalom hasított a fejembe, s éreztem ahogy szép lassan elveszítem a testem felett az irányítást. Mi történik veled Kim Jo Kwon? Miért csúszik ki a lábad alól a talaj már tizenkilenc éves korodban? Mielőtt minden elsötétül volna, még volt egy képtelen gondolatom arról, hogy vajon megélem-e még a húszat...


- Kellj fel! - hallok meg egy ismerős hangot, s éreztem ahogy valaki a nyakamba zúdított legalább tíz liter jéghideg vizet. Szerencse, hogy most éppen nyár van, különben megfagytam volna... Nagy nehezen feltápászkodtam,  de a fejem még mindig forgott és zúgott... Mi történt? Olyan volt mintha felküldtek volna egy ringlispílre és egész napos pörgés után szálltam volna le. Egy ütés. Hátraestem volna, ha két másik ember nem kap el, s tart meg. Na persze nem azért, hogy megtámogassanak, mert hátracsavarták a kezemet és felemelték a fejem, hogy könnyebb legyen a harmadik tagnak megütnie. Egy pillanatra kitisztult a tekintetem és megláttam, hogy egy hozzám hasonló táncos áll velem szembe, de ő kevésbé híres, mint én. Miért cipelt ide? Féltékeny lenne? Nem tehetek róla, hogy gyerekkorom óta a tánc az életem és egyszerűen már képzett vagyok benne. Miért fáj neki a sikerem? Ha szeretné, akkor szívesen tanítanám.
- Ki foglak csinálni Kim! - sziszegte, s még egyszer megütött. Éreztem ahogyan a fejem oldalra zuhan és az ajkamból csöpögni kezd a vér. Lehet, hogy tényleg komolyan gondolja és meg fog ölni? Hát ennyi lenne az élet? Az lenne a sorsom, hogy kövessem az egy hete elhunyt édesanyámat? Mégis miféle végzet ez? Nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat, az már biztos.
- Elég alávaló féreg lehetsz, ha csak úgy tudsz támadni, hogy félig ájult vagyok és vannak még veled ketten akik nem bírnak csak azért, mert én jobb vagyok nálatok. - mondom ki gonosz vigyorral az igazságot. Nem szoktam ilyeneket mondani. Utálom megbántani az embereket, de most nem vagyok hajlandó engedni nekik. Mégis miért tenném, ha ők ennyire gerinctelenek voltak velem. Még egy ütést kaptam, de ezúttal a szemem környékére. Ha lehet, akkor kábább lettem, mint voltam, de nem érdekelt.
- Meg akarsz ölni? Akkor ki fog derülni a dolog és te cseszheted a karriered. - incselkedek vele tovább, még mindig vigyorogva, pedig éreztem ahogy lefolyik a vér a szemöldökömből. Biztos voltam benne, hogy holnapra be fog kékülni a szemem körül, de nem érdekelt. Csak szabadulnék már ki innen. Ebben a pillanatban engedtek el, s a kábulattól a földre zuhantam.
- Kuss legyen! - ordított rám, aztán a bordáimra taposott a fémes talpú csizmájával. Hallottam a ropogást, de visszafojtottam a feltörni készülő nyögésemet.
- Mit gondolsz ki vagy te? - kérdezte tőlem, majd felkapott a földről és nagy lendülettel, legalább ötször nekivágott a kőfalnak. Hallottam, hogy beszél valamit rólam, de egy szót se értettem belőle. A világ összefolyt a szemem előtt, nem láttam semmit, csak színeket a színek hátán... Hirtelen még azt a pici kontrollt is elvesztettem a testem felett, amit eddig sikerült megőriznem, s már a gondolataimat se éreztem. Lecsúsztam a földre, éreztem ahogy a szememre ólmos nehezékek kerülnek, mint egy rongybaba, elterültem a törött bordáimmal együtt a földön.


Figyeltem. Figyeltem, ahogyan a fiatal férfiből egyik pillanatról a másikra lesz gyámoltalan kisfiú. A kemény, edzett tekintet hirtelen megváltozott. Most már keserűség, töröttség, talán még félelem is látszott benne. Megremegtek erős lábainak térdei, s egyszerűen az ágyra rogyott és a tenyerébe temette az arcát. Nem szóltam semmit, hagytam, hadd dolgozza fel az információt, mert nyilván ez volt a dologban a legnehezebb. Figyeltem az ismerős idegent, aki annyira hasonlított Őrá, mégis teljesen különbözött tőle. Igazából ami az adottságait illeti... Teljesen olyan volt, mint az egykori szerelmem. Ugyanaz a fekete haj, és sötét, mandulavágású szem, ugyanazok a telt ajkak és ugyanaz az ismerős és kedves pufók kis arcocska volt előttem, csak éppen nem egy vékony lányka viselte ezeket a tulajdonságokat, hanem egy erős és jól megtermett férfi. Mert semmi nem utalt arra, hogy ő egy 18 éves fiú. Na jó, igazából 19, de csak ebben az országban számít annyinak.
- Te nem vagy az apám. - szólalt meg hirtelen, megtörve a csendet. - Az én apám meghalt mielőtt megszülettem volna.
Tudom miért mondta ezt. Azt is tudom hogyan értette. És igen, sikerült elérni a célját. Olyan mélységű fájdalom hasított a szívembe, amivel nem voltam biztos, hogy meg fogok tudni birkózni, mert a gyermekem utasított el. Volt szerencsém ahhoz, hogy megismerjem az apai örömöket, ezért is fájt annyira ez az elutasítás. De mégis mit vártam tőle? Hogy majd a nyakamba ugrik, mert végre lett apja, 18 év után? Miért is tenné meg? Teljesen normális, hogy gyűlöl, mert tönkretettem az életét.
- Jokwon, nézz rám. - kérlelem, s szánalmasnak érzem magam. Nem azért, mert egy kamaszfiúnak kell könyörögnöm, hanem mert tudtam, hogy süket fülekre talál majd mindaz, amit mondok. - Én vagyok az egyetlen aki haza akar vinni. Egyetlen rokonod se vállala a gyámságot. Megértem, hogy gyűlölsz, de nem maradhatsz itt, egyedül, mert kiskorú vagy.
Figyeltem ahogyan tovább tipródik és tördeli a kezét. Valamiért nem éreztem őt teljesen idegennek, pedig a jelleme teljesen más, mint az édesanyjáé. Olyan a személye, mint az öltözködése. Lázadó, vad, mégis laza és menő.
- Én... Én szerettem anyádat. - bukik ki belőlem az igazság. Nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam volna rá. Bár az életemben egy másik nő foglalta el azt a szerepet amit Taeyeonnak kellett volna, mégse tudta elvenni a mostani feleségem a szívemből az emlékét. A fülemet a vastag aranyláncának csörgése ütötte meg, s a következő pillanatban a falhoz szorított.
- Hogy mered a szádra venni őt? - fröcsögte a képembe, s a szemében vegyes érzelmeket láttam. Volt benne fájdalom, elkeseredettség, s hihetetlen szeretet Taeyeon iránt. Azt hittem meg fog ütni, de ő inkább úgy döntött, hogy szemközt köp. Nem háborodtam fel rajta, egyszerűen csak az egyik kezemmel letöröltem a testnedvet, a másikkal pedig megsimogattam a fiam arcát. Mennyire szép kisfiú lehetett... Ő persze elrántotta a fejét, s visszaült az ágyra, mire én nem tudtam mit tegyek hirtelen. Talán az lesz a legjobb, ha fogom magam és elmegyek, mert szegény fiút sikerült eléggé kikészítenem...

- Uram! Uram, megtalálták Jokwont! - rohant be a bérelt szobámba a komornyikom. Abban a pillanatban befejeztem a mélázást, s beletúrtam a szőke tincseimbe.
- Mondd azt, hogy nincsen semmi baja. - fáradtnak éreztem magam, már napok óta le se tudtam hunyni a szemem, mióta megtudtam, hogy a legújabb kisfiamnak baja esett.
- Eltörött pár bordája és összeverték az arcát, illetve van egy súlyosabb mellkasi sérülése is... Ja és... Kómába került. - meséli el nekem, s hirtelen fájdalom nyilallt a lelkem minden egyes apró pontjába. Hát mennyit fog még szenvedni ez a gyerek miattam? Azonnal fogtam magam, s indultam a kórházba, ahova szállították. El se mozdultam mellőle azalatt a fél év alatt, amíg nem tért magához...


Mi történik velem? Miért ilyen a világ? Én úgy tudom, hogy minden színes, de itt mégis olyan a hely, mint egy régi fényképen. Nincs itt semmi, csak a nagy, szépia színű semmi. Egyedül a gondolataimat érzem színesnek, semmi mást. Miért nem mozog a testem? Miért nem tudom kinyitni a szemem? Mindenki más meg tud érinteni, de nekem nem adatott meg ez a képesség? Talán meghaltam és méga  lelkem a testemben maradt? Most raknak éppen a koporsóba? Mi történik körülöttem? Azt érzem, hogy egy férfi folyamatosan szorítja a kezem, s beszél hozzám. Azt mondja minden rendben lesz, és ha felébredek hazavisz magához, hogy végre megkapjam azt az életet, ami mindig is járt volna nekem. Sokat mesél magáról, a fiairól, s azt mondja, hogy ők már nagyon várnak engem. A felesége nem örül neki, hogy megyek, de ellenvetése sincsen a dologgal kapcsolatban. Úgy tartja, hogy nagyon boldog életem lehet ott, ahol ő él. Kedves kisváros szerinte, bár vannak most zavargások, de azt mondja, hogy erről majd ráérünk akkor beszélni, ha felébredek. Tudom, hogy ki ez a férfi. Azt is tudom, hogy gyűlölnöm kéne, mert azt tette anyuval. De mégse tudok már így nézni rá. Már biztosan régóta vagyok itt, hiszen sok mindent megtudtam már róla, mégse ment haza, nem hagyott magamra. Azt mondja valamikor vissza fogok térni innen, csak... Várjuk egy pillanatra! Valami szellő érte az arcom, az meg megrezzent! Tehát már tudok mozogni? Éreztem, ahogy a szépia kiszivárog a világomból, s egy teljesen... Fehér?! világ veszi át a helyét? Meghaltam volna? Nem, a túlvilágon biztosan nem állnak ki belőlem csövek. Meg nincsen ott a szőke hajú, és kék szemű apám, aki ennyire különbözik tőlem...
- Apa... - szólaltam meg rekedt, erőtlen hangon, és megpaskolgattam a szőke tincseit. - Apa, kérlek emeld fel a fejed mielőtt kitöröd a nyakad...