 Vendég  | Tárgy: nancy weaver~ Kedd Dec. 09, 2014 5:59 pm | | | |  Nancy Weaver
 |
†Név: Nancy Weaver
†Becenév: Nancy, Nan
†Kor: 22
†Csoport: féldémon
†Rang: -
†Avatar: Sarah Hyland
|
Külsö, belsö leírás
Rápillantva bársonyos babaarcot, nagy szemeket, és mosolyra húzódó ajkakat láthatsz meg, ártatlan küllemű szépség. A mai, rohanó világba tökéletesen illő alakkal áldotta meg a genetika, akár a kis glóriát is a feje fölé tehetné, senki nem kételkedne benne. Kerekded arcán jellegzetes mosolygödröcskék figyelhetők meg, vörös íriszeivel pedig a világ történéseit figyeli meg. Arcát barna-vöröses barna hosszú tincsek keretezik, természetes állapotában némi loknival. Nem egy magas alkat, de nem is liliputi, mondhatni épphogy átlagmagasságúra nyúlt az évek alatt. Alkatra kissé vékonyka, de a szél még szerencsére nem kapja fel, tökéletesen elégedett azzal a kilómennyiséggel, amely ráragadt. Elsődleges jegyeiből nemigen lehet kiemelni semmit, nem visel testékszert, és tetoválás sem díszíti bőrét. Öltözködése megfelel a mai kor „elvárásainak”, hétköznapi formáinak. Nincs általános viselete, épp mikor mit aggat magára, inkább hangulatától függ, mintsem gondosan mérlegelt döntéstől.
Külső jegyeiről több mindent érdemtelen a szájba rágni, aki akarja, fel fogja őt ismerni. No de mi lapul az angyali külső mélyén? Nem, csalódnia kell a közönségnek, de nem egy hárpia bújik meg benne, de nem is a legártatlanabb teremtés. Nem kell nagy, szélsőséges dolgokba bonyolódni, hiszen nem egy szociopata sorozatgyilkos alkat, csupán, voltak, vannak nehéz szakaszai, melyekkel nemigen bír. Átlagosan egy víg kedélyű, kíváncsi, viszont szótlan lányka fogadja az érdeklődőket, aki ha nem is beszél, megtartja a pár lépés távot, a biztonság kedvéért. Sosem volt olyan, aki meg tudott volna bárkinek, hamar nyílni, nemigen tud bízni az emberekben. Egyetlen támasza ikertestvére, Joyce volt, vele sokkal nyitottabban, közvetlenebbül viselkedett, de ez természetes mozzanat.
Joyce távozása óta – hiszen így nevezi magában a dolgot -, már szinte aligha beszél, kerüli egyenesen, ha az embereket nem is, de a szóbeli kapcsolatokat minimálisra veszi. No de itt lenne a történet vége, ha egyszerű lenne. De nem az. Fajtabeli besorolásával nemigen van tisztában, mondhatni sosem tudott róla, nem volt, ki felvilágosítsa a dologról. Ehhez kapcsolódóan adódik egy érdekesség, amelyre a magyarázatot az adja, miféle vér csörgedezik az ereiben. Bizonyos alkalmakkor kivetkőzik a csendes, szürke kisegér jelmezéből, és az ellenkezőjévé válik: a szómentes pillanatokban igencsak magabiztosan szólal fel, gesztusai, indulatai megerősödnek, mintha nem is önmaga lenne. Nem skizofrén, csupán éledő, tomboló vére más iramot diktál, mint ami önmaga lenne. Saját magának azzal magyarázza eme pillanatokat, napokat, hogy Joyce szelleme él benne, hiszen kettőjük közül ő volt az erősebb.
Ezekben a pillanatokban azonban eddig még nem történt semmi olyan, mely gyökeresen, vagyis még jobban felforgatta volna eddigi életét. Eddig. Még.
Elötörténet
Ketten voltunk a világ ellen, mindig is, és azt hittük, azt hittem, mindig együtt fogunk maradni. Egyformák voltunk, mégis, két világ élt a két tojáshéj mélyén. Mégis, akármennyire messze voltunk egymástól, olyannyira közel, s még annál is közelebb. A mama korán elköszönt tőlünk, és valahogy sosem éreztem azt, hogy olyannyira közel lenne hozzám, mint Joyce. Nem firtattuk azután, hogy mi volt vele, mi lehet, elboldogultunk együtt. Mondhatni „egyházi” gondozásban éltünk évekig, hisz mindig volt, aki vigyázott ránk, kedves családok, atyák, nővérek, de nem maradhattunk sokáig velük, nem akartunk, főleg azután, ami a világgal történt..
Így, vártunk, felnőttünk majdhogynem, és készültünk arra, hogy együtt, de tovább álljunk.. Egyetemre készültem álmaimban, ahogy ő is, de ez már csak kósza ábránd a takaró alatt. Azonban felnőttünk, azaz, hogy majdnem. Már a küszöbén álltunk, ketten együtt, amikor a mama oly’ sok év után jelentkezett, hogy látni szeretne minket. Én megijedtem, nem akartam őt látni, de a testvérem ragaszkodott hozzá, hisz miért is ne alapon. Ahogy közeledett a találka, úgy éreztem azt egyre jobban, hogy haragszom rá, túlságosan is, mint kellene. Végül összejött, hamar lezajlott, és semmi nem változott. Kiderült, más családban él, más gyerekeket nevel ebben a földi Pokolban, minket csak látni szeretett volna, még ha ez oly’ nehéz is. Semmi nem változott, csupán az, hogy lecserélt minket, a két terhet, egy „könnyedebb, boldogabb” életre. Azt hiszem, itt éreztem először gyűlöletet.
Én többször nem találkoztam vele, tovább szőttem inkább álmaimat, vártam, hogy hátha történik valami, és minden visszazökken abba a kerékvágásba, amelyben haladnia kellen. Talán ekkor kezdődtek a gondok, azok, amikor mondhatni nem ismertem magamra. Megtörtént az, amitől rettegtem, és sosem akartam, hogy bekövetkezzen. Joyce és én valahogy eltávolodtunk. Egyre messzebbre kerültünk, ő balra, én jobbra. Kapaszkodtam belé, vagy csak az árnyékába, de erősen fogtam, hogy el ne engedjem. A mama megjelenése volt az ok. Ebben biztos voltam, teljes mértékben. Behálózta őt, és, hogy én nem engedtem magamhoz közel, elrángatta tőlem a testvérem. Féltem, és egyedül voltam, életemben először.
A nagybetűs élet kezdete nem volt felhőtlen, nem volt az, amire vártam. A csendes, kissé romos lak a mién volt, de ridegebbnek minősült, mint egy kopár temető, egyikünk sem volt ugyanaz, mint ezidáig. Nem igen beszéltünk, én nem éreztem jól magam, el akartam menekülni, de nem voltam rá képes, mivel egyedül sosem tudtam megállni, kiállni, és semmit sem tenni. Kellett hozzá Joyce, de ő már aligha volt nekem. Kétségbe voltam esve, és elvesztettem végül a fejem. Teljesen.
Esett. Emlékszem mindenre, hogy hogyan csöpögött a párkányra minden egyes csepp, kínzó lassúsággal, hogy hogyan hallatszott át tompán a szomszéd tévéjének zaja. Mindenre. Joyce csendben volt, már egy ideje, és elment. Sosem szólalt meg többé, sosem mosolygott, és sosem volt már az az idegen, akivel egy ideje élnem kellett. De mégsem ment el. Velem volt. Mindig velem, és örökre ott fog maradni, mintha magamba zártam volna, mint holmi kalicka a madarat. Mosolyogtam. Boldog, mert így már nem éreztem magam egyedül, elesettnek. Amit a mama tönkretett, azt egy csendes, esős éjjelen sikerült rendbe hoznom, végérvényesen. Ennél jobban soha nem sikerült nekem semmi sem, és sosem fog más így sikerülni. Emlékszem azokra a szavakra, amikkel búcsúzott, amik utolsók voltak nekem. Goromba volt, mégis, mintha halottam volna a hangjában, a szavaiban azt, aki tényleg a másik felem volt. Egy velem.
Tizenegy óra volt, mikor az ajtó felé pillantottam az asztalon. Nemsokára indulnom kell, nélküle, de mégis vele. A táskám már ott várt, még volt egy órám az éjjeli járatig, mely annyit takart: cendben lopakodni. Egy kellemes dalt dúdoltam halkan, amelyet mindketten szerettünk. Erre a dallamra csordogált le a vörös víz a lefolyóba. A vér az ujjaimról. A vére, a vérem.
|
|
mindezek ellenére, még így is érzékelek némi pontatlanságot, de azért elfogadlak, mert érdekes karakternek tűnsz 