Külsö, belsö leírás

178 cm magas vagyok, inkább szikár, mint izmos, de valójában ez semmit sem jelent, hiszen démon vagyok, a szemeimnek is vörösben kellene játszaniuk, mégis kéken csillognak, mert ilyenné alakítottam őket, bár, ha akarnám épp zöldek is lehetnének, de nem akarom! A hajam általában fekete, na jó, szinte mindig az, és most épp kicsit rövidebb a megszokottól. Hogy levágattam-e? Nem, magam alakítom ki, hogy épp, hogy nézzek ki, bár az is igaz, hogy magamon már nagyon régóta nem változtattam meg semmit sem.  Majd, akkor, ha úgy hozza a szükség. Addig pedig tökéletesen megfelel ez. Ruhákban, szeretem a bőrt, és szeretem a szegecseket, de és a kiegészítőket, és a testékszereket sem vetem meg, akad belőlük pár darab.
Hogy milyen vagyok belülről? Nem tudom, nem szoktam magamat kifordítani, bár talán arra is képes lennék, el ne felejtsem, hogy valakin meg kell néznem, milyen, ha kifordítják. Démon vagyok, talán kegyetlen, talán nem, de azt biztos, hogy imádok másokat bosszantani, imádom, ha kétségbe esve fenyegetőznek, és imádom, hogy semmit nem tehetnek ellene. Szarkasztikus, gúnyos, egy igazi dög, bár tény, hogy kedves is tudok lenni, végtére én is igénylem a törődést, csak az nem mindegy, hogy kitől.
Képesség:  Élőszövetszobrász. Oké, tényleg most találtam ki ezt a nevet, de nem tudok rá jobb szót. Lényegében, bármilyen élő szövetet át tudok formálni, meg tudok növeszteni, le tudok csökkenteni, szarvakat kaphatsz, vagy új testrészt, amikből van már egy pár, de lehet belőle két plusz is, akár. Csupán a fantáziám szab határt a művészkedésemnek, azt pedig olykor határtalannak tűnik. Az egyetlen, amit valamilyen oknál fogva, nem tudok tartósan deformálni azok a szárnyak. Sem létrehozni, sem pedig a meglévőket megváltoztatni nem tudom, csupán egy órán át. Nem tudom, hogy miért, talán az a dög ott fent, úgy alkotta meg őket, hogy ne lehessen reprodukálni, megváltoztatni őket. Egyszer szívesen elbeszélgetnék erről, azzal a vén *sípol*-lal.

Elötörténet

Az ujjaim járnak a zongora billentyűin, és igyekszem minden egyes kottát pontosan leütni, de annyira koncentrálok az apró fekete pontokra, hogy elcsúszik a kezem, és rossz hang csendül fel a hangszerből, és már hallom is a kísérő sipítást.
- Nem, nem! Teljesen rossz! Előröl!  - Nagyot nyelek, pedig legszívesebben tűzre hánynám az egészet, apró darabokra tördelve, hogy soha többé ne is lássam, de elkezdem újra a dallamot, a fejemben pedig a zongora lángolása, és a lakk pattogása adja az ütemet, de újra hibázok, és várom az újabb sipítást az anyám szájából, de elmarad. Félve pillantok fel rá, és ahogy a szemeibe nézek, pánik félelem ül ki az arcára, a következő pillanatban, pedig már le is csap a kezében tartott pálcával, egyenest a billentyűkön tartott ujjaimra, még hallom a csont reccsenését, de a fájdalomtól elhomályosodik a látásom, és mire újra kitisztul, anyám már nincs a szobában, én felemelem a fejem, fájós kezem dajkálva, és a szalon falán lévő tükörben megpillantom vérvörös szemeim, melyek gyűlölettől izzanak.
Egy idegig megbűvölten bámulom magam, és a lélegzetem szaggatottá válik. Nem tudom, mennyi ideig ülök így a tükörben nézve az arcomat, míg sikerül megnyugodnom és újra fekete szemeket varázsolnom arcomra, ezzel egy időben pedig a törött ujjamat is figyelmen kívül hagyom, és mikor sikerül, lassan lépdelek a tükör felé, hogy elé térdelve újra imádkozhassam. Imádkozhassam valakihez, akárkihez, hogy eljöjjön értünk, és megszabadítson ebből a házból.
Gyermek voltam, fogalmam sem volt róla, hogy talán ez a legostobább dolog, amit tehetek, mert végül meghallgatásra találtak, és egy éjjel tényleg elvittek minket, és sosem gondoltam volna, de sokszor vágytam vissza a zongoraórák barátságos légkörébe.

Újabb éj, újabb kín, minden este, vagy mi büntetünk, vagy mi leszünk az áldozatok. Samy és én már régen megtanultuk, sosem jó áldozatnak lenni, és mindent meg is tettünk azért, hogy felülkerekedhessünk, és mi legyünk a bántalmazók, de neki még sokszor ez sem volt elég, mert örömét lelte abban, ha fájdalmat okozhat nekünk. Sosem volt elég jó neki a kínzási módszerünk, mindig talált valami kivetnivalót benne, bármit tettünk is. De ma esete más lesz, ma este végleg megszabadulunk tőle, és a magunk útját fogjuk járni. Feltéve, ha sikerül a tervet megvalósítanunk, és nem neszeli meg idő előtt. Túlságosan ravasz, agyafúrt ahhoz, hogy teljesen biztosra mehessünk ebben. Arról nem beszélve, hogy nem csupán saját magamon, de Samyn is érzem, hogy mennyire ideges, és feszült, pedig ma nem lenne szabad ezt mutatnunk, gyanút fog kelteni az érzelmi világunk, és akkor elbukunk…

Már alszik, a szemhéja alatt mozog a szemgolyója szédítő sebességgel. Izgatottan emelem kék szemeim Samantára, és látom rajta, hogy az ő ereiben is szinte már csak az adrenalin zubog, a mellkasa hullámzik, minden lélegzetvételnél a szoros fűzője felett, amiket annyira imád. Megérintem a testet, mi előttünk fekszik, és koncentrálok, arra a rengeteg gyűlöletre, mit iránta érzek, arra a sok fájdalomra, amit ő okozott, és a kezem alatt csúszkálnak az izmok, szakadnak a rostok, és szép lassan nem lesz más, az erős démonból, ki egykor volt, mint egy húsmassza. Zihálva támaszkodom meg a térdeimen, kifárasztott a sok erőhasználata, de még nem végeztünk. Elveszem a baltát, amit Sam nyújt felém, és lesújtok vele. Szépen összhangban dolgozunk, egyszer ő csap le, egyszer én, már mindenünk úszik a sok vérben, és egyéb húscafatban, de csak akkor állok le, mikor a karom már sajog, az erőlködéstől, és úgy érzem, hogy soha többé nem fogom felemelni, talán megmozdítani sem.
- El kell égetni!  - súgja Samanta hangja, és én csak bólintok, majd a maradványokat a szőnyeggel együtt a kandalló elé cibálom.
- Minden darabkát!  - azzal beledobom az első cafatot, a mi a kezem ügyébe esik, és így folytatjuk, míg el nem tűnik, és már csupán a megfoghatatlan massza marad belőle.
Húgom mellé állok, és némán figyelem, ahogy a lángok felemésztik apánk maradványait, majd megfogom a kezét, és végül mosolyogva pillantok rá. Alig látszik az csinos arca a sok vér alatt, de a szemei, azok a vérvörös rubintok, boldogan csillannak meg a tűz fényében.