166cm-es magasságommal nem biztos, hogy felkeltem a figyelmedet, de szőke, olykor hullámos, mindig rakoncátlan tincseimmel és szikrázóan kék szemeimmel biztosan. Az alkatomat illetően sokkal inkább sportos vagyok és edzett, semmint törékeny. Ez szerintem érthető is, lévén mostanában a túlélésre játszom. Eléggé valószínűtlen, hogy magas sarkúban tipegjek bárhova is. Jobban szeretem a kényelmet. Kedvelem a farmereket, a lenge blúzokat, ingeket és pólókat, a csizmákat és a bakancsokat, valamint a piros bőrkabátomat. Szeretem a fekete, a vörös és a kék színt. Ami a sminkemet illeti, ebben az esetben is az egyszerűségre törekszem: szempillaspirál, szemceruza, esetleg rúzs, vagy szájfény. Nem igazán hordok ékszereket, egy állandó nyakláncom van, az ezüst és a medálján egy hattyú látható. Valamint apám karóráját hordom előszeretettel.
Nincs tetoválásom - még. Hangom kissé hűvös, magabiztosan cseng, feleslegesen nem kiabálok. Néha dohányzom. Hajam színét olykor megváltoztatom, de nem jellemző túl gyakran.

Heves vagyok és kitartó. Óriási az önbizalmam, szeretek a dolgok mélyére nézni, belelátok mások lelkébe. Maximalista vagyok; a 'jó' sosem elég. Mindig a legjobbat akarom kihozni magamból, a többiekből, a munkámból, mindenből; a legjobbra vágyok.
Nemes lelkű vagyok, eredeti, jószívű, intelligens ember, aki számára ismeretlenek az érzelmi viharok. Magamba forduló, személyiség vagyok, ami kissé különccé tesz a külső szemlélő számára. Igen realista vagyok, nagyon-nagyon logikus, intellektuális, analizáló elme. Határozott elvárásaim vannak, mindennel kapcsolatban. Van bennem méltóság és egy jó adag távolságtartás.
Akár szeretnek, akár gyűlölnek, nem tudnak nem tudomást venni személyemről. Független ember vagyok, akit nehéz irányítani, és nem is érdemes, mert a végén úgyis én döntök saját sorsom felől. Akaraterőm legyőzhetetlen. Imádom a kihívásokat.
Állhatatos vagyok, és rendkívül nagy az önuralmam. Acélidegekkel áldott meg a sors. Bármilyen zűrzavarban képes vagyok higgadt maradni, s hideg fejjel gondolkodni. Gyorsan fel tudom mérni a helyzetet, amibe keveredtem és próbálok helyesen cselekedni.
Lelkesedésem könnyen magával ragadja a környezetemet is. Alapvetően szeretek élni, bizakodó vagyok mindenki felé. Nagyon céltudatos, magabiztos és öntudatos ember vagyok. Körmöm szakadtáig küzdök azért, hogy egy közösségben mindenki egyenlő jogokat kapjon, így hát, ha valaki csak húsz centivel is kimagaslik a többi közül, azt rögtön lerángatom a magas lóról.
Lendületes vagyok, céltudatosan haladok a célom felé. Rendkívül segítőkész vagyok és emberbarát - többnyire. Az elszántság és az elhívatottság tökéletes mintaképe vagyok.
Jószívű, szeretetreméltó embernek gondolom magam. Sugárzó személyiség vagyok, nyugalom árad belőlem. Általában békés és nagylelkű vagyok, de hajlamos vagyok a dühkitörésekre, amikor nem nézem hova csapok, és azokat is megbántom, akikre nem is haragszok.
Eléggé sebezhető karakter vagyok, akinek belül iszonyatosan tudnak fájni a dolgok, ám ebből a külső szemlélő mit sem lát.
Keménnyé, rideggé, megközelíthetetlenné válok, akit láthatatlan lelki páncél vesz körül. Kevés embert engedek közel magamhoz, ám azok szinte korlátlanul használhatják határtalan segítőkészségemet, gondoskodó hajlamomat. Azonban kihasználni nem engedem magam; tudom, hol a határ. Nagylelkű vagyok, de tudom, hogy kihez lehetek barátságos és kihez nem. Gyorsan átlátok a szitán, könnyen felismerem a hazugságot.
Nehezen kötök barátságot, de akit megszeretek, ahhoz hűséges vagyok. Sírig tartó hűségemnek leginkább az az oka, hogy nem szeretem a változatosságot, nehezen barátkozok, nehezen fogadok a szívembe valakit, de ha egyszer befogadtam, akkor nehezen is mondok le róla.
Számomra a világ kétfelé oszlik: a körön kívülre és a körön belülre. A körön belül vannak azok, akikhez érzelmileg kötődök, akiktől nem kell tartanom, akik rám szorulnak, vagy akikre rászorulok. A körön kívül helyezkedik el mindenki más, aki ismeretlen, aki gyanús, akinek a szándékai nem tiszták, és aki nekem csalódást vagy fájdalmat okozhat, vagy már okozott.
Van egy 'biztonsági zónám', amit én rajzolok magam köré. Ilyenkor valami megközelíthetetlen titokzatosság, fájdalmas zárkózottság leng körül, és ember legyen a talpán, aki e varázst képes megtörni. Egészen más módja az önvédelmemnek, amikor páratlan humorérzékkel reagálok.
A többiek érzelmeit képes vagyok meglátni, hamar átlátok a 'maszkokon' is, azonban a beleérző képességem nem a legjobb, sőt... eléggé szegényes vagyok ezen a téren.
Nem vallom magam a szavak emberének. Nem is akarom az embereket szófüzérekkel lenyűgözni. Nem álmodom le senkinek a nyári égről a hullócsillagokat, pedig de sokszor álmodok róla! Mert én, ez a látszatra szikár modorú, hallgatag, magába mélyedő nő, nagyon is mély érzésű, és temperamentumos. Csak éppen egy kicsit sokat adok a látszatra, a külvilágra és méltóságomon alulinak tartom, hogy össze-vissza rohangáljak a világban és marhaságokat beszéljek. Igen jól bírom a hosszú és nehéz küzdelmet.

Vér. Vér mindenhol. Már hozzászoktam ehhez. Nyugodt vagyok, nem kapkodok, és nem idegeskedem. Higgadt, tiszta fejjel gondolkozom. Profihoz méltóan. Mert az vagyok, egy menő orvos, egy jól kereső sebész. Ez az életem, mindig is ezt akartam csinálni. És most, hogy itt állok, egy nyitott test mellkas fölött, melyből megállíthatatlanul ömlik a vér az asztalra, a nadrágomra, a cipőmre, és könyékig vagyok a testben, keresve a vérzés forrását, nyugodt vagyok. Eltökélt.
Más már rég feladta volna, én viszont küzdök a végsőkig. Mert én már csak ilyen vagyok: soha nem adom fel. Furcsa mód, ebben a pillanatban felidézem a múltat.
Emlékszem apám temetésére. Azóta gyűlölöm a vágott virágot. Mintha csak tegnap lett volna. Pedig tizenöt évvel ezelőtt történt. Emlékszem, miközben a koporsó mögött haladtunk, a díszruhába öltözött, rendőr barátaival és kollegáival, a karóráját forgattam a csuklómon. Mintha csak az időt magát akartam volna visszapörgetni, és meg nem történtté tenni a dolgokat. A lövöldözést, majd a robbanást... de az élet ennél sokkal bonyolultabb és nehezebb.
Apám volt a hősöm. Megbíztam benne, mindent elmondtam neki, együtt baseball-oztunk a kertünkben és ő tanított meg verekedni is. Mindig a kedvenc történeteit mesélte. Az életemet is rá mertem volna bízni. Mindig is apás típus voltam, izgága és szeleburdi kislány, aki képtelen volt két percig nyugton ülni. A nővérem szöges ellentéte voltam, és vagyok is a mai napig. Nekem terveim voltak. Óriási, hatalmas, világmegváltó terveim. Hős akartam lenni. Szuperhős. Melyik gyerek ne akarna szuperhős lenni? De én ezt teljesen komolyan gondoltam, és azt is tudtam, hogy mindezt hogy valósíthatom meg. Apám nyomdokaiba akartam lépni, és hozzá hasonlóan rendőr akartam lenni. Ez volt az én tervem. És a mai napig fel tudom idézni magamban, a lelki szemeim előtt, hogy amikor ezt elmondtam apámnak, ő mennyire örült.
Aztán mindennek vége szakadt. Tizenkét évesen rájöttem, hogy az élet nem csak tervek szövögetéséből és játékból áll. Egyszer csak rádöbbentem, hogy többé nem élvezem a gyerekes fantáziálást. Apám halálával együtt úgy éreztem, hogy az én személyem egy része is eltávozik az élők soraiból. Az a komisz, szertelen, cserfes, kissé fiús kislány eltűnt. És nem tért vissza, azóta sem. Felnőttem. És minden megváltozott.

Eltökélten harcoltam azért, hogy túllépjek a gyász öt fázisán - tudják, a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Nehéz időszak volt. Eleinte próbáltam magam tartani. Próbáltam kifelé azt mutatni, hogy minden rendben. De nem volt rendben. Soha nem volt rendben. És mégis mosolyogtam, minden nap, minden egyes percében és tettettem, hogy jól vagyok. Aztán egyik napról, a másikra mérhetetlen düh áramlott szét a testemben. Emlékszem, hogy tele volt kék-zöld foltokkal és horzsolásokkal az öklöm, úgy vertem a boxzsákot a garázsban. A helyére pedig apám gyilkosának képét képzeltem. Én mélyre kerültem. Sötét időszak volt az az életemben. Akkoriban csináltam dolgokat, amikre nem vagyok büszke, tettem dolgokat, amik nem méltók hozzám. És úgy tettem, mintha mindez rendben lenne, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Visszatekintve pedig rémes volt és borzasztó. Éjt-nappallá téve buliztam, cigiztem, kipróbáltam mindent. Depressziós voltam és vagdostam magam. Mindenféle drogot szedtem, amit csak el lehet képzelni: kokaint, heroint, ecstasy-t, LSD-t, mindent. Én voltam az a bizonyos punk a suliban. Nem éreztem magam takarosnak és csinosnak. Mindig érdekesnek, furának vagy 'darkosnak' tartottam magam... a fekete bakancsom volt rajtam, meg a szakadt farmerem és a régi dzsekim, és így éreztem jól magam. Nem akartam úgy tenni, mintha okos, takaros és kiegyensúlyozott kislány lennék. A sötétebb dolgokat tudtam megérteni, a depressziósabb dolgokat, a több érzelemmel teli dolgokat.
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
Villámcsapásként ért, de azóta tudom, hogy előbb, vagy utóbb, de megtaláljuk a visszavezető utat ahhoz, ami leginkább számít. Egy nap rájöttem, hogy nekem még mindig van életcélom. Rájöttem, hogy én nem haltam meg. Éltem. Élek.

Ennek köszönhetően tehát orvosnak kezdtem el tanulni. És a legjobb akartam lenni. Azt akartam, hogy senki ne haljon meg az én kezeim között. Nem akartam mást, csak életeket menteni. Abba persze soha nem gondoltam bele, hogy egy nap engem kell majd megmenteni...

Vér. Vér mindenütt. Az én vérem. A testemen nyílt sebek, horzsolások. Nem halálosak, de azért érzem, ahogy égnek és lüktetnek. Az ember képtelen nyugodt maradni, ha a saját vére ömlik a betonra. Sötét van, a lámpák fényei egytől egyig kialudtak. Nem hallok mást, csak a kacaját. Ezt a vérfagyasztó nevetést. Csak ez visszhangzik a fejemben. Körülöttem pedig nincs más, csak a sötétség, amint rútul összemosódik a sikátor mocskával és bűzével. Kénes szag terjeng a levegőben. Menekülnék, de nem tudok. Az ilyen lények létezésében soha sem hittem. Miért is tettem volna? Démonok nem léteznek. Legalábbis, eddig ebben a tudatban és elhatározásban éltem. Ehhez képest azonban mégis egy mitikus teremtmény présel most a falnak, olyan erővel, hogy a gyomrom öklömnyire szorul, és bár kiabálni akarok, sikítani segítségért, képtelen vagyok. A szó a torkomra forr, a levegő a tüdőmben reked feszítve bordáimat. A dög pedig egyenesen élvezi a félelmemet, szinte abból táplálkozik, falja és élvezi, miközben nyakamat csókolja. A test, amiben éppen tanyázik, egy gót punk-rocker lehet. Fekete, hosszú haja van a férfinek, mely visszataszító módon súrolja csupasz bőrömet. Próbálom ellökni magamtól, de képtelen vagyok, Ehelyett csak hagyom. Azt hiszem, feladtam. Beletörődtem, hogy nincs menekvés. Elfogadtam, hogy valószínűleg meg fog ölni, avagy rosszabb esetben magával visz, legyen a Pokol bárhol is, és örök kárhozatra ítéltetek. Azon gondolkodom, hogy talán nincs is már miért küzdenem. Miért tenném?
A démon felnyög. Nem kéjesen, sokkal inkább fájdalmasan. Felordít. Határozottan nem miattam. Fejemet a párától nyirkos falnak döntöm, úgy nézem a démont, miképp összeesik. A másik férfire emelem a tekintetemet.
- Kösz - suttogom, de ez persze nem adja vissza azt a hálát, amit érzek. Azt akarja, hogy vele menjek. Azt akarja, hogy segítsek neki. És miért ne tenném? Tartozom neki. És tartozom annak a kislánynak is, aki évtizedekkel ezelőtt hős akart lenni.