„Rejtély, honnan jövünk, és rejtély, hová tartunk. Talán létezik valami, de lefogadom, hogy az nem az az Isten, akiről bármelyik egyház tanítása szól.” Stephen King
Úgy tartják, egy halál se lehet olyan értékes, mint a leghitványabb élet. Érzed az iróniát? Ha éltél már annyit, mint én, akkor biztosan. De ne is menjünk annyira messze az időben, elég ha csak pár évszázadot ugrunk vissza. Sose volt még akkora felhajtás a halál körül, mint most, amikor a tudomány minden eszközét le akarják gyűrni a halál torkán. Nem. Tudod, annak idején az asszonyok szültek 7-8 gyereket, abból jó esetben 2 vagy 3 megérte a felnőttkort, de a 80% így se élt tovább 35-nél, maga a halál pedig annyira természetes volt, hogy jóformán el se siratták a holtakat. A halálkultusz az első világháborútól kezdődött, és mint minden divatirányzat, ez is el fog menni a végletekig. A letűnt korok szülöttei magát a Halált félték, míg a maiak az eseménytől tartanak. Nagy a különbség…
Most, hogy lenyeltük a statisztikát, hunyd le a szemed, és képzeld magad a kétezer évvel ezelőtti Rómába. Szűkítsd a kört a birodalom keleti részére, egészen pontosan egy gladiátor kaszárnya gyakorlóterére.
Látod a tíz éves fiút, fakardot szorongatva elterülni a porban?
Az voltam én.
Akkor kerülhettem oda. Rabszolga voltam egy nevesevolt gall gyarmatfaluból, és piszkosul el voltam veszve. Ha láttad a Russel Crowe-os filmet, talán van halvány fogalmad arról, hogy megy ez, bár az egyén története elnyomta az életforma legmurisabb részeit, amiért kicsit neheztelek. Gladiátornak lenni nem csak annyit tesz, hogy beraknak az arénába: „Ave Cézár, a halálba indulók köszöntenek”. Ez baromság. Felejtsd el. Az igazi élet-halál harcot sok éves gyakorlás, és próbák sorozata előzi meg. Meghatározott étrenddel, kemény edzéstervvel, melynek során jártasságot szerzel valamennyi fegyver használatában. Az sem mindegy, hogy a kiképzés végére milyen besorolást kapsz, mert ettől függött a kapott fegyvered neme és minősége, ezáltal pedig az életed is. A gladiátor számára a küzdelmek utáni „élet” fogalom egyet jelentett a dicsőséggel, és az akkori férfit nem élhetett nagyobb megtiszteltetés, mint bemenni az arénába és saját lábon kijönni onnan. Az ezzel járó népszerűség, a rabszolgasorból való felszabadítás, és a később behozott csillagászati pénzjutalmak már csak ráadás.
Azokból az időkből már csak pofonokra emlékszed, de a nyakamat rá, hogy én is a dicsőségről álmodoztam, a szabad életről, a vagyonról, nőkről, meg úgy általában mindenről, ami a népszerűséggel járhat. A szomorú igazság azonban, hogy hiába nyertem sorra a küzdelmeket, az én nevem is feledésbe veszett, miként sok száz hozzám hasonló szerencsétlené is. Már én se emlékszem rá. Úgy haltam meg, ahogy éltem is: név nélkül, cél nélkül, értelmetlenül. Nem harcban, hősi küzdelemben, hanem perforálódott vakbél miatt. Napjainkban hogy mondják az ilyet? LOL?

A térkép így szól hozzád: "Olvass elmélyülten, kövess elszántan, ne kételkedj bennem... Én vagyok a világ a tenyeredben."
Egy Anton nevű démon emelt ki a többi kallódó lélek közül. Afféle inasa lettem lent a pokolban. Megtanított hogyan küzdjek-, gondolkodjak-, érezzek úgy, mint egy démon. Ő nevezett el Rome-nak, mert úgymond ’onnan jöttem’, és ezer évig tartott maga mellett, mire egyedül is feljöhettem a Földre. Utáltam, hogy eddig húzta, mikor mások alig pár száz évesen fent cirkáltak. Később megtudtam, hogy ez volt a türelem leckéje. Mindig volt egy tanmese, egy következtetés, vagy egy tanulság, amit nekem kellett levonni. Egy ideig szórakoztatott a dolog. Később megtanultam komolyan venni.
Idővel aztán többen lettünk, azaz vett maga mellé még tíz hozzám hasonlatos idiótát, és elnevezett minket Követőknek. Nem volt az olyan rossz. Állt mögöttünk valaki, aki eltusolta a kicsinyes pokolbeli stikliket. Törődött velünk, kiállt értünk, képzett minket, megtanított biztos kézzel használni az erőnket, mi pedig felnéztünk rá, és tanultuk. Annyira –jobb szó híján- rajongtunk érte, hogy a legkegyetlenebb büntetést is jutalomnak éreztük. Soha, egy percig se merült fel bennem, hogy nem a szívjóság vezérelte, pedig eleve adja magát a dolog a pokolban. Nem, valójában ő a sose volt apám helyét vette át, a többi követő pedig a testvérem volt. Ott sántított a dolog, hogy nem vagyok az a családcentrikus típus. A testvérek ezer év után vetélytársak lettek a szememben, az apa kép pedig a gyűlölt bálvány, amit le akartam dönteni. Mégis jó gyalogja voltam. Parancsra gyilkoltunk, csaltunk, loptunk és hazudtunk. Tehát olyanok voltunk, mint minden rendes démon, csak szervezettek, és fegyelmezettek. Nem kérdeztünk, nem kételkedtünk, de szerintem ezt senki nem róhatja fel nekünk. Kezdetben a hála tartott mellette, amiért Anton kiemelt minket a kóbor lelkek közül, és kaptunk a pokolban is egy második esélyt. Akit ez nem hatott meg, azt a félelem motiválta hűségre. Mi magunk nem találkozhattunk a nagykutyákkal, de a Mester elejtett megjegyzéseiből tudtuk, hogy Anton háta mögött is állnak még nagyon sokan, tőlük kapta korlátozott szabadságát, és a Követők monopóliumát is. Mi voltunk a piramis legalsó foka, Anton pedig csak egy tégla felettünk. Meg akartam mászni a ranglétrát. Nem is a testvéries vetélkedés, inkább az Anton- bálvány keltette ellenszenv ösztönzött a lépésre. Életemben először képes voltam türelmet erőltetni magamra. Még egy egész évezrednek kellett eltelnie, mire megtaláltam az erre megfelelő alkalmat. Az volt a nap, amikor megkaptam a Gyűjtő rangomat a démonok között. Emberből lettem, tehát ez nekem tovább tartott, mint a démonnak születettek esetében, de ahogy megéreztem a státuszom által rám ruházott erőt, nem vesztegettem több időt a formaságokra. Becsületes, bár elavult stílusú, párbajra hívtam a Mesteremet a többi Követő jelenlétében, és győzedelmeskedtem, a maroknyi követő pedig az én szolgálatomba állt. Megreformáltam a csoport szerkezetét. Először is Testvériségnek kereszteltem át a Követőket, hogy a névvel is erősítsem az összetartást. A csatlakozást szertartáshoz kötöttem, amelyben feltétlen engedelmességre, hithű szolgálatra köteleztem a testvéreket, miért cserébe védelmet, és egyes privilégiumot kaptak tőlem annak függvényében, hogy ki miben és mennyire jó. Az irányításommal létrejött csoport afféle kaszás rendszer lett, amiben megtisztítjuk a poklot azoktól, akik nem méltók a démoni létre, arra a bizonyos második esélyre, amiért mi piszkosul keményen megszenvedtünk. Ugyanakkor felkérésre is dolgozunk, ha jól megfizetnek érte, hiszen a földi élethez rengeteg pénz kell.
Negyven éve működünk ebben a formában, és mint minden mozgalomnak, ennek is megvannak az ellenlábasai. Jelenleg erős szövetségeseket toborzok, akik kiállnak az ügyünkért. Meg kell tisztítani a poklot a söpredéktől.
Bármi áron.