Sok szörnyű dolgot láttam már életemben és elég sokat meg is éltem fiatal korom ellenére, a két kezem nem lenne elég hozzá, hogy megmutathassam mennyit. Amikor rend kiküldött ehhez a házhoz, hogy megelőzzem a bajt és élve kijuttassak bárkit, aki menthető, úgy gondoltam minden eshetőségre felkészültem, hogy sikerült felvérteznem magam lelkileg az esetleges borzalmak megemésztéséhez. De! Egy szétrombolt gyerekszobához, az éppen hogy csak egyben maradt kiságyában, péppé trancsírozott koponyájú, nem több mint fél éves csecsemő látványa még nekem is sok volt. A torkomat valami elviselhetetlen kaparó, maró érzés fojtogatta, mintha csak a halál hideg, karmos, vasmarka ért volna utol engem is. A sírás fojtogatott, minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem a torkomban keletkező gombócot és visszanyeljem könnyeimet. A bennem szorult levegőtől és a friss oxigén hiányától lángoló tüdőm keservesen sípolt a megkönnyebbülésért. De én csak bénultam álltam ott, az ereimben megdermedt a vér a szemeim elé táruló látképtől. Láttam a picike testet, a hozzá tartozó aprócska kezecskéit és lábacskáit. Egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a halott csecsemő teteméről, főleg nem a teljesen folyóssá vált részéről, ami nem is olyan régen még a koponyája volt, most csak egy rakás agyvelő és némi csontszilánk maradt.
Megszűntem érzékelni a világot. Nem láttam mást, csak a kiságyban fekvő aprócska teremtményt, s nem is hallottam, csak – képzeletemben – a gyermek félelem ittas sírását és nem éreztem még azt sem, amikor kezek fonódtak - és szorították meg karomat, hogy minél messzebbre rántsanak el a gyerekágytól.
Az egyetlen, amit éreztem a tehetetlenség, a bennem egyre erősödő düh és bűntudat. Elkéstem. Nem tudtam ideérni időben és most miattam haltak meg. A gyermek az ágyában, az anya a konyhában, az apa pedig félúton az előszoba és a nappali falára kenve. Az én hibám. Csak is az enyém… Nekem kellett volna megvédenem ezeket az embereket. Nekem!
- Kida! – hallottam távolról érkező a tompa és követelőző hangot. Bárki is volt az, nagyon akart tőlem valamit. De én csak meredten, töretlenül bámultam az ágy felé, arra várva, hogy újra felhangozzon a sírás és a világ újra elinduljon. – Az istenért, Kida! Lélegezz! – Az utolsó kiáltás, élesen, fájdalmasan hatolt bele az elmémet uraló tompaságba. Mintha eddig egy buborékba zártak volna, s az most kidurranva hatalmas süvítéssel juttatta el hozzám a hangokat. Fájdalom nyilallt a koponyámba, mint ezernyi kis tű, úgy szúródott belém, a fejembe, a tüdőmbe, a vénáimba.
Az a valaki arcon csapott, az ütéstől összekoccantak a fogaim és megtántorodtam, ugyanakkor, öntudatomon kívül is levegő után kaptam. A tüdőmbe robbanó friss levegő majd szétfeszített eleinte, aztán enyhült az érzés és megkönnyebbülésemet a mellkasom egyenletes emelkedése és süllyedése is jelezte jótevőm számára.
A világ újraindult körülöttem, a szoba hirtelen megtelt színekkel és hangokkal, én pedig újból képes voltam gondolkozni és érzelmi sokk nélkül kezelni a helyzetet.
Már éreztem a karomat szorongató kezeket, s bár nem volt kellemes, jól esett. Odafordítottam arcomat a kezek tulajdonosa felé, s ahogy tekintetem összeütközött az Ő meleg és barátságos szemeivel, elmosolyodtam. Egy kis időre elfeledtette velem, hogy hol is voltunk éppen.
- Nahát! Még életemben nem hallottam angyalt így beszélni. Ez nem istenkáromlás?! – Tudom, nem épp a legmegfelelőbb időzítés az élcelődéshez, de ez volt az első eset, hogy ilyen beszéden kaptam egy szárnyast, nem hagyhattam ki, hogy az orra alá ne dörgöljem. Pláne, hogy ennek a különösen idegesítő példánynak volt az a szokása, hogy mindig a nyakamra járt és végeláthatatlan prédikálást folytatott nekem a „finom” kifejezésekről. Olyan volt, mint egy lerázhatatlan kis légy. Én meg már csak ezért (is), nem egyszer játszadoztam el a gondolattal, hogyha meg nem is ölném és tollfosztást sem rendeznék – ilyen barbár ugyanis nem vagyok -, egy nagy ragacsos légypapírba azért belecsomagolnám. Megnézném, akkor hogy repdesne a nyomomba…
Látva az óriás madár arckifejezését, valószínűleg, már csak ez a gondolatmenet is megér egy jegyet egyenest a pokolba. Nem baj, az is csak egy nagy szauna. Apropó szauna...
Leráztam magamról az angyal kezeit és kiléptem a gyerekszobából, pontosan annak az ajtaja előtt állva, ahonnét remekül ráláttam majdhogynem az egész lakásra. Belülről éreztem azt a furcsa megmagyarázhatatlan érzést, mely azt sikoltotta, hogy az a dög, amelyik ezt a pusztítást művelte még itt volt. Máskor nem kísértettem volna a sorsot, egyszerűen leléptem volna, ha nincs kit megmenteni, lévén, hogy nem az én feladatkörömbe tartozott a démoni teremtmények lemészárlása - bár én is képes voltam erre -, most vezérelt a düh, s kicsit talán a félelem is. Kivételes esetek egyike, amikor nem gondolkoztam tisztán és megtörve a jó szokást, kihívtam magam ellen a sorsot.
- Mocskos pokolfajzat, merre vagy?! - emeltem fel a hangomat, nem kevés megvetést és fröcsögő gyűlöletet belesűrítve. Vállaim felett visszatekintettem a gyerekszobára, hogy lássam tollas barátom ott van-e még, de már nyomát se láttam annak, hogy valaha is erre járt volna. Helyes vagy nem helyes, nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy csak ketten maradtunk; én és a vörös szemű ördögfajzat. Kezdődjék a tánc!