Külső, belső leírás

Általában egy megbízható, őszinte ember vagyok, kivéve bizonyos alkalmakat, de olyankor azt az ember magának köszönheti, amiért volt olyan hülye, hogy hátat fordítson nekem. Nem szeretem ha dirigálnak nekem, és nincs is sok értelme, mert alapvetően elmondható, hogy úgyis azt fogom csinálni, amit én akarok. Ez alól egyedüli kivétel, hogy beláttam, tényleg nem hülyeség józanul motorozni, és a bukósisak sem annyira ratyi, mint egy króm karkötő, de ennyi. Utálom, ha valaki a hátam mögött közlekedik, még akkor is, ha nyilván nem engem követ, azt pedig még jobban, ha van valaki a mosdóban rajtam kívül. Ha csak tehetem, elkerülöm a nyilvános WC-ket.
A gyerekeknél ugyanakkor valamiért nagy kedvenc vagyok. Elképzelésem sincs miért, de folyton úgy viszonyulnak hozzám, mintha valami megelevenedett szuperhős lennék, vagy ilyesmi. Egyedül ők tudnak zavarba hozni tapasztalataim szerint.

Ami a külsőmet illeti, sötétbarna, kíváncsi szemeim vannak, világosbarna hajam épp elég hosszú ahhoz, hogy szükségem legyen fésűre ahhoz, hogy úgy nézzen ki a hajam, mint ami még sosem látott fésűt, ne pedig csak lógjon a nagyvilágba, mellkasomat pedig egy hosszú ronda sebhely csúfítja el, nem sokkal a szívem fölött. Az ő szomszédjába egy keresztet varrtak fel meglepően szakszerű, de annál kevésbé higiénikus módszerekkel.
Ami, a ruházatomat illeti, bármit hajlandó vagyok felvenni, ami kényelmes, és az előző gazdája még nem indult oszlásnak amikor ezt viselte...rég.

Előtörténet

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, sosem voltam jó ember. Már bőven az előtt, hogy megnyílt a föld, és a pokol rászabadult a földre, körülöttem réges-rég lángolt minden, ami kicsit is unszimpatikus volt. A részletekbe nagyon nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy amikor másoknak az otthona dőlt össze, számomra a szabadság órája jött el, hisz a javító intézet falai többé nem tarthattak vissza! Végre a magam ura voltam...kb 10 percig.  Na igen, az apokalipszis mondhatni nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Felteszem, mindenkinek hasonlóak voltak az élményei, mint nekem, az első időben. Menekültem, menekültem, és menekültem, mögöttem városok égtek porrá, a társaim közül pedig néha valaki fertőzött vízből ivott, és halálra fosta magát. Teljesen átlagos dolog. Az előtt sosem jártam templomban, most viszont...örültem, ha befogadtak egybe, még ha csak egy óráig is. Sokkal tovább úgysem pihenhettem, a gonosz a nyomomban volt, a lángok pedig, amik üldöztek ezúttal már félelmetesek voltak, és rémisztők, nem pedig szemet gyönyörködtetőek, és felemelőek, amik a nevelő szüleim házát emésztették fel hat éves koromban. Reszketve ájultam álomba mindene gyes éjjelen, és rémülten riadtam fel minden alkalommal, ahogy a nyomunkba ért a gonosz serege.
Társaim egyébként szintén a javítósok közül kerültek ki, de gyorsan fogytak. Eleinte 60-an verődtünk össze, hogy lelépjünk, amíg tart a káosz, de az első év után csupán 40 ifjú martalóc járta az országot, és fosztott ki mindent, ami az útjába került. Aztán már gyorsabban csökkent a számunk, főleg amikor az embereket már az sem érdekelte, hogy gyerekeket kell agyonlőni a termény védelme érdekében. Ha ez még nem lett volna elég, a nyomunkban volt valami, valami, ami a sötétben osont, és minden héten elragadott valakit a csapatból, hogy aztán csak a távolban hallhassuk a sikoltásait, mielőtt örökre elhallgatott volna. Mindig reszketve vártuk a vasárnapot, mely nap ha csak egy pillanatra is szem elől tévesztettünk valakit, az számunkra elveszett örökre.
Pontosan egy héttel az után, hogy magam maradtam, lélek szakadva menekültem, az ég tudja merre. Tulajdonképpen, emlékeimben egy héten át menekültem megállás nélkül, étlen, szomjan, bár ez szinte biztosan ne lehet igaz. Hallucináltam a  fáradtságtól, és az alultápláltságtól, és a végén már négykézláb haladtam előre, de nem akartam megállni. A rém csak játszadozott velem, élvezte a félelmem, de végül ráunt, és egy falu határában elkapott, s amikor szembe fordított magával, felismertem benne nevelőapám, ki akkor már 5 éve odaveszett a tűzben.


Amikor magamhoz tértem, akkor már láttam, hogy ennyire azért nem rossz a helyzet. Támadóm csak egy démon volt, nem pedig az a  szemét, vele leszámoltam. A gondolatra majdnem elmosolyodtam, de a bilincs a csuklómon jobban aggasztott. Fogva tartóm végül nem ölt meg, viszont ami a következő három napban történt....
Nos, nem szeretném ezt sem részletezni, legyen elég annyi, hogy könyörtelenül, és kreatívan használta ki testem minden porcikáját saját élvezetének hajhászása közben. Mint kiderült, ez volt a sorsa mindenkinek, akit becserkészett, ám míg őket darabokra tépte az aktus után, engem megtartott valamiért. A szolgájává tett, s olyan dolgokra kényszerített, amikről...szintén nem beszélnék inkább.
Viszont, közben nekem is sikerült kiismernem őt, és a fajtáját. Félelmetes népség de...ha az ember tudja, hogyan keverje a lapjait...hát, szerezhet magának pár jó napot...vagy órát. És nekem ez nagyon ment. A démonok nem léphettek szent földre én viszont emberként bármikor megtehettem, és meg is tettem nekik, önként és dalolva, valahányszor úgy hozta a szükség. Mosolyogva árultam el a sajátjaim, és újra megtenném bármikor, sőt, meg is teszem, szinte minden héten.
Egy szép napon aztán eredeti gazdámat utolérte a vég, nekem pedig egy furcsa véletlen folytán nem más lett a gazdám, mint a sötétség ura személyesen. Így történt, hogy új feladatot kaptam: összeverve, az ájulás határán vánszorogtam be a templomba, ahol a küldetésem célpontja élt. Borzasztó állapotban voltam, és sok törődésre szorultam, de ha ez kell ahhoz, hogy megbízzanak bennem, ám legyen. Hamarosan teljesen felépülök, akkor pedig jajj a templom minden lakójának...