 Hozzászólások száma : 2
Join date : 2018. Jan. 17.
 | Tárgy: Zairisha Szer. Jan. 17, 2018 11:01 am | | | |  Zairisha A sakk a saját figuráink feláldozásának művészete.
 |
név: Zairisha
kor: 5500
csoport: Démon
rang: Végrehajtó
avatar: Lauren Houldsworth
KépességTűzmanipuláció (pirokinézis):
Képes uralni a tüzet, éleszteni a semmiből és irányítani már meglévő tűzfészket. Őt magát nem tudja megégetni, ellenben mindent és mindenki mást igen. Az ő tüze alapjáraton rendes narancssárgás színű, azonban ha elborul az agya, az a tüzén is látszódni fog és kék lánggal kezd olyankor égni. Sokkal magasabb az égési hőmérséklete, mint az átlagos tűznek, prímán lehet vele bárkinek az írmagját is eltüntetni, ezért is hatékony végrehajtó. |
JellemUgye nem vagy vallásos? Mit miért? Csak kérdeztem, mert ha igen, a puszta velem való beszélgetés elkárhoztat. Ó, de igazán szólj, amikor jössz, előkészítek neked egy kondér lávát, csak a te kedvedért. Mi van? Mit vártál? Mézeskalácsot és welcome drinket? Hol élsz te? Öregem, ezek a mauglik egyre pofátlanabbak, bezzeg régen... Én még emlékszem arra asz elemi félelemre, arra az elrendelt pánikra, amikor még csak szóba került egy-egy démon neve, már ment a miatyánk, meg minden hülyeség. Áldozatok, ételek, nők és italok... Mindent az oltárra toltak, csakhogy ne bántsák a kicsi falujukat. Nos, nem mintha ettől függött volna, de ők jól ráfogták a dolgok. Én meg jóllaktam, van az úgy. Egyébként sem vagyok a jóság mintaképe, de szerintem ez sejthető volt. Végrehajtóként nem is lehetnék, az nonszensz lenne meg amúgyis. Kegyetlen vagyok és pontos. Mindig elvégzem a kiszabott feladatot... maximum egy kicsit túltolom a kínzás részét, de ezért még sosem kerültem bajba. Mondjuk,...azt is élvezném. Ú-ú-ú, és azt mondtam már, hogy imádom a Halált? Részegít a szenvedés amit elhoz, a sikolyok, a félelem szaga, az erő, mely körüllengi... magamnak akarom. És ebben... senki sem állíthat meg.
Előtörtnet A pokol egy felettébb kellemes hely. A kénkő és a kovaszag keveredik a halálsikolyok mámoros egyvelegével. Szerintem receptre kellene felírni, hisz akármikor hazatérek, mindig olyan baromi jó érzés. Fekete ékköves magassarkúm otthonosan kopog a földön, miközben a farmerdzsekimet a hátamra dobva lépdelek az úti célom felé. A legutolsó megbízásom kicsit hosszúra nyúlt, jó ideje nem tértem már haza, így nem is kétséges, hova vezet az első utam. Hozzá, mi máshoz. Látnom kell, csak egy kicsit, éreznem kell, megrészegít. Várakozás teljes mosoly búvik meg az ajkam szegletében. Fekete passzos nadrágom felgyúlni vágyik, ahogy gyors lépteim súrolják egymást. Nem bírom... egy percet sem bírok tovább nélküle. A méterek örökkévalóságnak tűnnek, pedig nem vagyok messze tőle. Elvégre, mindig úgy teleporálok, hogy a környékén legyek. Mellette, vele, még ha ő nem is tud róla. A hovatartozásom már a születésem pillanatában eldőlt. Még alig voltam párszáz éves, mikor először megláttam őt egy szemle alkalmával. Annyira... tökéletes, felsőbbrendű, gyönyörű... Egyszer csak azon kaptam magam,hogy akarom őt. És csakis őt... Ez a gondolat sziklaszilárd elhatározássá alakult, kéjes vihogással repültem bele a hatalomért folyó harcokba. Öltem, fojtogattam, széttépett hullákon keresztül vezetett az út a felsőbb szintek felé. Egy pillanatra sem lankadtam, egy pillanatra sem álltam meg, csak előre, tovább, még tovább. Kell az a szint, ahol már büntetlenül a közelében lehetek. Addig nincs is másom, csak a távolról való gyönyörködés a hibátlan vonásaiban. Nem elég. Érinteni akarom, rajongva szeretni, akarom, hogy tudja, létezem. Ő az enyém... neki születtem, övé a testem a lelkem, az elkárhozott életem. Sok-sok évszázadba telt, mire felverekedtem magam a ranglétrán, persze meg is kellett védenem magam, elvégre sokaknak nem tetszettek az ideáim. Na nem mintha érdekelne. Élénklila hajam lágy loknikban, tapadós felső, mélyen kivágott ruha, és a saját illatom. Hogy mikor fog észrevenni? Talán soha... de még ez sem tántoríthat el... Aztán... a vakítóan kék szemem úgy borul el, ahogy a mosolyom lehervad. Egy nőstény... riszálja ki magát a Drágám fészkéből. Mi ez.. mi ez az önelégült vigyor, szuka?! Ajkaim vicsorba rendeződnek, a kabátomat elejtem, és a némber után megyek, pár lépés, néhány sarok, majd mögötte lángokban megállva meresztem rá halott szemeimet. - Hogy merészelted...Suttogom eszelősen, vészjóslóan, neki pedig... fogalma sincs, hogy miért tűnnek el a Drágám numerái. Na vajon miért... ejj kis csacsi... Pusztulj, ribanc.Lángjaimnak sem kell több, felizzik a levegő, életre kelnek kívánságaim, lángnyelvek nyaldossák, marják a pusztulatba a korcs szukát. Én pedig elégedetten, tüskével a szívemben figyelem, ahogy próbálja magát eloltani. Felmorranok, kékség villan fel és a nőstény... azonnal semmivé lesz. Nem kellett volna, látod-látod... nagyon nem kellett volna... butus démon... Hát hányszor mondjam még el? Ne. Nyúlj. Hozzá. Nem olyan nehéz ám... |
|
