 Vendég  | Tárgy: Winter McGowan Csüt. Okt. 16, 2014 7:53 pm | | | |  Winter Illia McGowan
 |
†Név: Winter McGowan
†Becenév: Winter
†Kor: nőtől ilyet illetlenség kérdezni, de legyen elég annyi, hogy lassan a százat tapossa
†Csoport: nefilim
†Rang: -
†Avatar: Avril Lavigne
|
Külsö, belsö leírás
Nem hazudtolja meg a nevét, annyi biztos. Angyalvér ide, vagy oda, ő semmivel nem rendelkezik, amivel egy jóravaló tollasnak kéne. Hűvös, sokkal inkább fagyos teremtés, akit saját magán kívül az égadta világon semmi, de semmi nem érdekel. Közeledsz hozzá? Ő hagyja, hogy aztán a megfelelő pillanatban akkorát rúghasson rajtad, hogy többé ne kelj fel a padlóról.
Nem enged közel magához senkit, így, ha valami csoda folytán így is lenne, biztosak lehettek abban, hogy valami hátsószándék lappang a levegőben. Legtöbbször, gúnyos és rideg, sose rejti véka alá a véleményét, hiába fájó az, nem az a tapintatos fajta, ha már egyszer valaki arra vetemedik, hogy megkérdezzen tőle valamit, nem fog a képébe hazudni, csak hogy jó legyen a közérzete. Hiába volt hajdanán a mennyország szülötte, mostanra már a pokol se szívesen fogadná be.
Lelkiismeret furdalás nélkül öl meg, rúg arrébb bárkit, aki az útjába áll. Nem szeret szájkaratézni, így alapjáraton nyugodt, érdektelen teremtés, és a bosszút is szereti megváratni, hisz rengeteg idő hullott az ölébe.
Első ránézésre meg nem mondanád, hogy egy irdatlan seggfej. Törékeny alkata van, a legszívesebben óvnád, már amíg ciánkék szemeibe nem tekintesz. Ő nem az a fajta, aki egy kósza pillantással le vesz a lábadról, de a hidegrázás mindenképp garantált, csak nem biztos, hogy a legjobb értelemben. Hosszú haját mindig másként hordja, sose ugyanolyan. Rengetegszer lehet felfedezni különböző színű csíkokat benne, és csak hangulattól függ a színük. A maga nemében még nőies is, de nem szándékozik szalagon gyártott, üres fejű liba látszatot kelteni, bár… akadt már pár alkalom, mikor mindezt eljátszotta.
Elötörténet
Most tél van, csend és hó és halál…
Hogy én ezt az elcsépelt mondatot hányszor, de hányszor hallottam már, mindig nevethetnékem támad tőle. Emberek, a pszichopaták nyáron is azok, aki egy féreg, az is marad évszaktól függetlenül. Ja, hogy ezt eddig nem tudtátok? Hát sajnálom.
- Ha már úgyis megölsz… had tegyek fel pár kérdést – igazgatja meg a szemüvegét az asztal mögött, mire én elgondolkodok, mióta bánok ilyen szépen a foglyaimmal. Fel kell vonnom a szemöldököm, elvégre, a többség ilyenkor az életéért könyörög, nem lélek búvárkodni készül. Emberek…
- Azt mondod… félig angyal vagy, de ne haragudj meg, ha én ezt nem hiszem el, tekintve, hogy … - néz le a kezére, amit egy vaskos kötél szorít a másikhoz. Hát, na… nem kockáztatok.
- Az anyám az… volt – vonok vállat, sose a bőbeszédűségemről voltam híres, sose fecsegek, nem szoktam hagyni, hogy a kelleténél több minden hagyja el a szám, az sose vezet jóra.
- Volt? – döbben le teljesen, mire rávillannak a szemeim. Tudja, ismer már annyira, hogy tudja, nem érdemes továbbfeszegetni a húrt, most bezzeg…
- Nézd, nem kell tartanod semmitől, hisz a sírba viszem a titkod, nem? – sóhajt fel, csak mert emészti a kíváncsiság. Mind ilyen, az összes, és még röhögnek, mikor valaki azt mondja, aki kíváncsi hamar megöregszik.
- Végül is – vonok vállat, hisz ártani nem árthat, addig meg csak el kell ütni az időt, míg ránk nem esteledik. Nem szeretek fényes nappal ölni, az valahogy nem az én asztalom.
- A mennyországban születtem… anyám beleszeretett egy halandó férfibe, ne kérdezd… én se értem túlzottan az okát. Az első éveimben úgy kezeltek, mint bármelyik újszülöttet, de nekem már akkor sem tetszett. Sok szabály, tömérdek figyelő tekintet, nem is kétséges, hogy mikor alkalmam adódott, a földi létet választottam. Nekünk van egyetlen lehetőségünk, hogy válasszunk, miként akarjuk továbbfolytatni ezt az életet. Naivan azt hittem, itt lent apám mellett jobb lesz, de nem… mihelyst beütött a világvége, ő is egy roncs lett, bár… nem is tudom, mit vártam, sose volt valami kitartó, se erős… - gúnyosan köpöm a szavakat, miközben az ablakon bámulok kifelé, majd dobok még egy fát a tűzre. Nem mintha nekem annyira szükségem lenne a melegre, hisz a jég hátán is meg tudnék élni, de mégis… milyen vendéglátó volnék, nemde?
- … legközelebb már démonként láttam újra. Nem bírta a nyomást, én meg nem akartam pátyolgatni, ezért hamar leléptem. Mondjuk az meg se fordult a fejemben, hogy annyira lealacsonyodik, hogy eladja a lelkét, de hát… ember… igen, ti mind hihetetlenül ostobák vagytok, igen, még te is. Látom rajtad, reménykedsz abban, hogy majd ez a kis nosztalgiakörút rádöbbent valamire, ami már rég nincs meg bennem… de felesleges… - feltételezem, hiába próbálom, kicsit sem hat rá nyugtatóan a mosolyom.
- Nem beszéltem vele… csak figyeltem… messziről. Ha ostoba lennék, azt hinném, el is felejtette, hogy van egy lánya, az a lét megrészegítette, nem volt már önmaga. Végignéztem azt is, ahogy a barátai előtt erőszakolja meg az anyámat, és kínozza addig, míg él a nő – sóhajtok fel, a kezeim ökölbe szorulnak, és nem… nem nézek rá. Hagyok neki időt, de nem kell sok, ahogy megakad a tüdejében a levegő, ahogy kezd összeállni neki a kirakós, úgy fordulok felé, bágyadt mosollyal az arcomon.
- Az a férfi… akkor este… - kapkod levegőért, ahogy szép lassan összeáll neki a kép, én csak röviden biccentek.
- Akkor este öltem először… nem, nem vagyok büszke magamra, de egyszer mindenki agyát ellepheti a vörös köd, nem? – persze csak költői kérdésnek szántam, nem érdekel a véleménye, sőt senkié.
- De te angyal vagy – néz rám metszőn, mire én csak elnézőn mosolyodok el.
- Félig… még annyira se. Sose voltam az, nem szerelemből születtem, nem mintha ez fontos lenne, de… de engem hidegen hagynak az emberek, nincs meg a késztetés, hogy óvjam őket, nem érdekel Isten sem, egy semmire kellő… ne… nehogy nekem imádkozni kezdj – villannak rá a szemeim, holott csak egy kósza mozzanatot látok.
- Csak… - megrázza a fejét – remélem, egyszer majd te is belátod, hogy hátat fordítani Urunknak a legnagyobb balgaság – sóhajt fel, de szemeiben a remény tükröződik. Rideg mosollyal kapom fel a kést az oltárról, és közelítek hozzá lassan, kimérten.
- A te Urad, nem töri magát azért, hogy a szánalmas életedet védje, nemde? – örömmel nyugtázom, hogy szép lassan leesik neki, hogy nem a levegőbe beszéltem….
|
|
