Külsö, belsö leírás

Első látásra meg nem mondanád róla, hogy valamikor angyal volt, méghozzá egy a magasabb rangúak közül – őrangyal. Angyalra (volt angyalra) nem jellemzően néz ki a sötétbarna, szinte már feketébe hajló hajával és nagyon sötét barna, szinte már feketébe hajló szemeivel, mint a féldémonoknál. Bár nem túl magas, csupán százhetvennégy és fél centi, mégsem tud eltűnni a tömegben, mint ahogy akarna néha; testalkata valahol a szálkás és a kórósan sovány között ingázik, mert valahogy sosem foglalkoztatta őt túlságosan, hogy nagyobb izomtömeget kreáljon magának annál, mint ami feltétlenül szükséges. Öltözködése is elég monochromatikus – a fekete összes árnyalatát viseli egyéb sötét színekkel kombinálva, legyen szó eleganciáról vagy hétköznapi megjelenésről; legtöbbször így is fekete farmert visel valami pulóverrel – ugyanebben a színben – és bőrdzsekit, és mindezt katonai bakanccsal egészíti ki. Fegyvereket általában nem hord magánál – leszámítva egy kést, ami rendkívüli szentimentális értékkel bír számára –, de a többségükhöz nem is ért annyira, amennyire szeretne, így értelme sem lenne igazán. Rendkívüli ismertetőjegyekkel nem rendelkezik – legalábbis egy olyannal sem, amit boldog-boldogtalan láthatna az utcán. A halandók közül a hátán lévő, fordított V alakú, meggyvörös heg emeli ki, ahol egykor a szárnyai voltak – mikor még angyal volt, nem bukott, nem gyilkos. Ezen kívül még egy tetoválása van csak, a bal csuklójának belső felén, méghozzá egy kereszt, ami nem is annyira a vallási hovatartozását jelképezi, hanem sokkal inkább csak megtetszett neki, aztán ’mert miért ne?’ alapon felvarratta egy kétes hírű és kinézetű alaknál, és ennyi volt. Nem dicsekszik vele, mert akinek észre kell vennie, az észre is fogja venni, a többieknek pedig nem fogja produkálni magát.
A jelleme sokban hasonlít a külsőjére; ugyanolyat sötét és nem éppen angyalra jellemző. Első látásra arrogáns és beképzelt ficsúrnak mondanád – és talán ilyen is, talán nem, ezt nehéz róla megmondani. Úgy változik, mint a szélirány, hirtelen és váratlanul, és még ő maga sem tudja mindig, mikor milyen hangulatában éri majd a reggel; legtöbbször így is fenntartja a közöny és arrogancia álarcát, így védekezve az elől, hogy valaki megint darabokra törje, és a lelkébe gázoljon. Már először is nehezen szedte össze magát – antiszociális társfüggés, ez jellemző rá, és az aszexuális hedonizmus, mintha teljesen kivetkőzött volna abból az angyali értékrendből, amit gyerekkorától kezdve próbáltak belenevelni. Előbb cselekszik, és csak utána gondolkodik, ami miatt szinte mágnesként vonzza a bajt, de elég könnyen ki is vágja magát belőlük, mintha csak szerencsés csillagzat alatt született volna – na nem mintha hinne ebben. Valószínűleg semmiben sem hisz már magán kívül, a megszentelt helyeket pedig úgy kerüli, mint az ördög a szentelt vizet: a lehető legnagyobb ívben. Felelőtlen, hűtlen és csapodár, mert egy korábbi csalódása teljesen kiégette; érzelmi nyomorék, aki a több száz éves bánatát a költészetbe és a dohányzásba fojtja, és az alkalmankénti vadászatokba, bárkire és bármire, ami él és mozog, és ami irritálja őt. Mesterien bánik az íjjal, az egyetlen olyan fegyverrel, ami gyerekkorától kezdve a szívéhez nőtt.
Bár hosszú ideig azt hitte, nem rendelkezik semmilyen különleges képességgel, tévedett; a képessége elég későn jelentkezett nála, ami miatt még nem sikerült azt tökélyre fejlesztenie. Bár szentül hitte, hogy a képessége nem több, mint az egyszerű és monoton pirokinézis, a bukása után nem sokkal jött rá, hogy jóval több annál. Fekete tűznek nevezte el, a lángok színe alapján, ami a megszokott vöröstől eltérően feketék és jóval veszélyesebbek, mint a simák… Nem csak a környezetére, de rá nézve is. Nem tűzálló – pont ellentétesen, nagyon is gyúlékony – és nem is mérhetetlen hatalmú, hogy a semmiből tüzet kreáljon; ezért hord magánál mindig néhány öngyújtót, amik a kiindulópontjai a lángjainak. Amennyivel veszélyesebbek a lángjai az egyszerű tűznél, annyival fárasztóbbak is – nem tudja tíz-tizenöt percnél tovább fenntartani őket egy huzamban, és utána is hosszú órákra van szüksége, hogy regenerálódjon a használatuk után. Pont ez az oka annak is, hogy legtöbbször nem is használja a képességét, annak ellenére, hogy rendkívül praktikusnak találja.

Elötörténet

Amióta csak az eszemet tudom, mindig Ő volt a jobb. Mindig Őt állították elém példaképnek, mert ”nézd, Sachiel, a testvéred olyan példamutató fiú, olyan kötelességtudó, te miért nem lehetsz ilyen?, és arra is emlékszem még, hogy akkor azt mondtam, gyűlölöm Őt. Emlékszem arra, hogy sosem mondtam ki a nevét, mintha csak égette volna a torkomat, és mikor Rá gondoltam, mintha rozsdás vaskarmok kapartak volna végig elmém falain – fizikailag fájt nekem a tudat, hogy bármit is tennék és bárhogy is tenném, Ő mindig sokkal, SOKKAL jobb lesz nálam, értékesebb, kedvesebb, odaadóbb, fontosabb. Vajon tudta, milyen érzés örök másodiknak lenni? Gondolom, nem tudhatta – mert Ő mindig is tökéletes volt, mint a barokk-kori angyalok a festményekről, a csillogó kék szemeivel és elragadó mosolyával, ami néhanapján, gyengébb pillanataimban még az én pillantásomat is vonzotta, nem csak másokét. Nem volt meglepő, hogy kedvelték, hiszen tökéletes volt; velem ellentétben, aki mindig kapott néhány ferde pillantást, aki az örökké kócos hajával és szinte már feketébe hajló szemeivel az angyalok fekete báránya volt… A szüleink Vele együtt örültek, mikor előléptették őrangyallá – az volt az a nap, amelyiken én csak még jobban meggyűlöltem (bár lelkem mélyén mindig hasonlítani akartam Rá), és elhatároztam, hogy megteszek mindent, hogy olyan legyek, mint Ő. Valaki olyan, akire felnéznek, akire azt mondják: ”nézd, neki sikerült!”. Ehelyett fekete bárány voltam. Valaki olyan, akire még a saját szülei is azt mondták, sosem lesz belőle semmi.
Talán ezért is voltak annyira hitetlenek, amikor nekem is sikerült – mikor engem is őrangyallá léptettek elő, elhatároztam, hogy mindent, a szívem és a lelkem is beleadom majd ebbe a feladatba, minden áron megvédve azt a halandót, akit rám bíznak majd. És így is volt; amikor megismertem Norát, az árnyéka lettem – valaki, aki mindig ott volt számára, hogy megvédje őt, hogy a társa legyen, amikor mindenki más magára hagyta. Emberi alakot öltöttem a kedvéért, hogy közelebb kerülhessek hozzá, mert az idő folyamán olyan fontossá vált számomra, mint előtte még senki. Bár ismeretlenek voltak számomra az emberi érzések, vagy legalábbis a többségük, tudtam, mi az a szerelem, és tudatában voltam annak is, hogy bizony ez az, amit érzek iránta. Sosem szóltam neki erről, csak párszor akadt meg rajta hosszabb időre a pillantásom, és olyankor álmodoztam arról, hogy talán egy másik világban, ahol én nem lennék angyal, talán lenne esély ránk, arra, hogy boldogok legyünk… De sosem tudtam meg, mi lett volna, ha.
Egyetlen napra hagytam csak magára – egyetlen napra, amíg el kellett intéznem egy befejezetlen ügyet, amit már nem lehetett tovább halasztani, egyetlen napra, hogy minden, ami elkezdődött, véget is érjen, és akkor még nem tudtam, mekkorát hibáztam. Az a bizonyos nap mindent megváltoztatott – késő éjjel volt, amikor felkerestem őt a lakásán, de nem találtam őt ott, sem sehol a környező helyek közül, amiket mindig együtt jártunk. Úgy tűnt, elnyelte őt a föld – vagy ha az nem is, de a hullaház igen. Pár nappal később talált rám a Rendőrség, hogy identifikálni kéne a holttestet… És én nem hittem abban, hogy tényleg Ő az, az a hideg és élettelen test a fémasztalon, hogy Ő az, Ő, akit mindennél jobban szerettem. Aznap elvesztettem mindent, amim volt; bár a nyomozó azt mondta, nem akadályozhattam volna meg azt, ami történt, mert baleset volt, és Nora csak rosszkor volt rossz helyen, én nem hittem a szavainak. Az én hibám volt, hogy kirabolták, megerőszakolták és meggyilkolták; az én hibám, mert nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám, az enyém, mert magára hagytam. Aznap éjjel meghaltam; kialudt a láng, ami eddig életben tartott, és a helyén valami sokkal veszélyesebb, valami idegen gyulladt: a tehetetlen düh és a bosszúvágy lángja, és Nora koporsója fölött térdelve megesküdtem magamnak és neki, hogy bosszút állok még a gyilkosain, kerüljön bármibe is.
Közönséges utcai banditák voltak – egy idősebb és egy fiatalabb, valószínűleg hajléktalanok; egy konténer mellett találtam rájuk, amiben tüzet gyújtottak, hogy mellette melegedjenek. Hideg, csillagtalan, késő novemberi éjjel volt, néma és mozdulatlan volt a levegő is, csupán a lángok ropogása hallatszott. Nem tudom, mi vezérelt aznap – minden értelmetlennek és üresnek tűnt, ahogy az egyik épület tetején ülve lassan az íj idegére illesztettem a fekete tollakkal ellátott nyílvesszőt és lassan megfeszítettem, megcélozva az idősebb férfi szívét. Tudtam, hogy el fogom találni – én mindig találtam, még akár bekötött szemmel is, mert egy felsőbb cél érdekében ölök, egyáltalán nem önös indítékból… Hazudj még, Sachiel. Hazudj magadnak. A nyíl hegye könnyed suhanással szakította át a halott, mozdulatlan levegőt, hogy aztán átvágva a bordák között, át a gyenge húson, megszakítva a szív dobbanását. Egyetlen pillanat, míg a földre hullott a nehéz test, az ajka szélén pedig lecsordult az első és egyben utolsó vércsepp, hogy aztán beleigya magát a bűnös, haldokló földbe. A fiatalabbnak sem volt több szerencséje – hiába futott, a bosszúm utolérte, fekete tollú nyilával felszegezve őt az egyik oszlopra. Nem tudom, mennyi ideig ültem még ott utána; az angyal, akit utánam küldtek, hogy visszavezessen a Mennybe, már a temetőben lelt rám, ahogy Nora sírja mellett ülve dohányoztam és próbáltam visszatartani a hisztérikus nevetésem a saját ostobaságomon.


Azt mondta, felejtsem el. Felejtsem el és könyörögjek bűnbocsánatért, hátha kapok még egy esélyt. Bár ködösen, de emlékszem még arra, hogy a könnyek patakokban folytak végig az arcán, ahogy elsimította az arcából a szemébe hulló szőke hajtincseket, hogy zavartalan rám nézhessen. Könyörgött nekem, hogy ne legyek ennyire makacs és ostoba, hogy bánjam meg a bűneimet, mielőtt halálra ítélnek, de hajthatatlan voltam. A cellámba zárva, mozdulatlanul ültem a padlón és néztem a nőt, aki életet adott nekem, a nőt, akit a lelkem mélyén még jobban gyűlöltem, mint a bátyámat, vagy az apámat, akinek a mellkasába tizenhétszer mélyesztettem markolatig a késem, amiért kritizálni mert. Már amikor visszafelé tartottam a Mennybe, éreztem, hogy apám nem lesz velem megelégedve, mert megint csalódást okoztam, engedtem meghalni azt, akit meg kellett volna védenem. Le sem tagadhattam volna, hogy csalódott voltam; csalódtam magamban és utána az apámban is, aki ezt felemlegette, brutálisan az arcomba vágva az igazságát: hogy semmire sem vagyok jó, hogy a legrosszabb, leghaszontalanabb angyal vagyok, aki valaha ezen a világon járt. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor valami megtört bennem, valami olyan, aminek sosem lett volna szabad egyáltalán léteznie. Csupán a pillanat töredékébe telt, amíg előrántottam az övem mellől a kést, amit még Norával együtt választottunk ki nekem egy üzletben, és amit előzőleg – mintha már tudtam volna, hogy szükségem lesz rá – megmártottam néhány démon testében és vérében. Tizenhétszer mélyesztettem markolatig a saját apám testébe, mielőtt felvágtam volna a torkát és a földre ejtettem volna az elernyedt testét. Szinte láttam az őrületet a saját szemeimben, azt az önkényes elégedettséget, ami eltöltött a gyilkosság után. Ott találtak rám – apám vérébe fagyott holtteste mellett, hisztérikusan nevetve. Két lehetőségem volt: a halál vagy az elbukás, tekintve, hogy egyáltalán nem bántam meg, amit tettem… És ezt anyámnak is a szemébe mondtam, mielőtt a testvérem elvezette volna a cellámtól – és ez volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt megfosztottak volna a szárnyaimtól és letaszítottak a Mennyből: a testvérem szemrehányó, ugyanakkor csalódott pillantása. Nem ezt várta tőlem. Én sem ezt vártam magamtól.


Nem érti, ő nem érti. Úgy néz rám, mintha életében először látna bukott angyalt… És így is van. Fogadni merek arra, hogy így van, hogy fogalma sincs arról, hogy rajta és az ostoba fajtáján kívül mások is élnek ezen a földön, angyalok, démonok és félvérek, és még az én fajtám is, vagyis azok, akik valahol megbotlottak út közben. Én például gyilkoltam. És hiába mondtam neki, hogy megöltem három embert, kinevetett, és azt mondta, hogy ettől csak még… kívánatosabb vagyok. Azt hiszem, sose fogom megérteni a nőket – ez a gondolat legalább ötvenszer villant már át a fejemben az elmúlt tíz percben, ami alatt ő megivott legalább fél liter vodkát (vagy valami más, kétes eredetű, magas alkoholtartalmú italt), és mániákusan próbálta a nyakamba varrni magát, hogy átélhesse, milyen lehet egy gyilkossal belebonyolódni egy alkalmi kapcsolatba. Már jó ideje elvesztettem iránta az érdeklődésem; nagyjából akkor, amikor majdnem leesett a székről részegségében, és ha nem kapja el a mögötte álló férfi, valószínűleg már a földről csodálná a villogó fényeket. Észre sem veszi, mikor távozok mellőle; csak csacsog és csacsog, ide hallom a kacagását, bántja a fülem.
Úgy furakodok be a táncparketten tolongó, izzadt testek tömegébe, mintha ettől függne az életem; végigsimítok egy lány karcsú derekán, valaki ujjai az én derekamra simulnak, majd egy erős kéz magához húz és egy ismeretlen karjaiban találom magam, hátamat a mellkasához simítom, fejem pedig a vállára hajtom. Ismerős az illat, ami az orromba kúszik: vanília és jázmin párosítása, és bár már száztizenkét éve nem láttam azt a személyt, akihez tartozik, mégsem kell hátrafordulnom, hogy biztos legyek a dolgomban. Ő az. Ő, akire egyszer sem gondoltam, mióta elbuktam.
- Akriel. – Neve elhaló suttogás ajkaimon, a zene túlüvölti, de így is biztos vagyok abban, hogy hallja, ahogy azt is, hogy a szívverésem felgyorsul, ahogy még közelebb simulok hozzá. Száztizenkét év, és mégis olyan érzésem van, mintha legalább három dekád lett volna. Hol volt eddig? És ami fontosabb… Miért jött, miért pont most?