Külsö, belsö leírás

Képzelj el egy mindig elegánsan öltözött, kalapos fiatalembert. 186 centi magas, vékony és mégis erős. Megjelenése előkelőséget és kifinomultságot ad vissza, míg kisugárzása hátborzongatóan szellemes. Középhosszú fekete haja van, holt fehér bőre. Arcát és szemeit eltakarja a fejére húzott kalapja. Valami ilyesmit látsz 23 másodperccel a halálod előtt. Igen. Az a két lábon járó, 18. századi hulla én vagyok. Kaján vigyorom jellegzetessége, hogy friss, meleg, emberi vér bugyog elő szám sarkából miközben vörös szemeimmel épp azon gondolkozom a májadat vagy a szívedet egyem meg előbb. Kissé őrült, neveletlen és rendre parancsolhatatlan személyiség vagyok, aki szeret az emberi belsőségekkel játszani. Elég magas korhatáros vagyok, de 6000 év bizony hosszú idő. Volt időm elveszíteni a fejemet. Várj csak! Mindig is ilyen voltam. Néha verselő művész, aki táncos meghajlásokkal kápráztatja el vacsoráját mielőtt kiélvezné fékezhetetlen étvágyának apró csillapítását. Beteg elmémhez tökéletes párosul a képességem, melyet egyszerűen csak Kifinomult -ságnak hívok. Jobb hallás, látás és reflexek melynek köszönhetően tökéletes éjszakai gyilkossá váltam. A Pokol legsötétebb bugyraiban húztam meg magamat. Pontosítok! Ott vertek láncra és tartottak fogva, nehogy túl sok vérengzést csináljak. Kicsi lány, kicsi fiú. Ha éjszaka egy vadállatot hallasz vagy a nagyszülőd egy rémmesét mond. Jusson eszedbe egy démon, aki Luciferről kapva nevét hűen feldarabolja azt aki elé kerül. Eme betegséges pszichopata egy kicsit több energiával rendelkezik olykor, így olyan lehetek, mint a pattogó elektromos golyó a derült csendességben. Szóval, ne vigyél be egy porcelánboltba.

Elötörténet

Fujtatva néztem fel a férfira. Gyilkos tekintetem vért kívánt. Elvesztettem ezt a csatát, de tudom, hogy lesz még alkalmam másikra. Valahogy éreztem, ez nem a vég. Két férfi fogott le, míg az előttem álló harmadik felemelte a fejszéjét. Egy kipusztult csatatéren álltunk, a vérfürdő közepén. Mindenki más halott volt. Szigorú tekintetem az előttem heverő vértócsára szegeztem. Láttam benne tükröződni a nap fakó korongját. És! Porba hullott fejem elvált testemtől. Meghaltam? Nem. Újjászülettem a Pokolban.
Tűz, káosz és pusztulás vett körül. Ha nem tudnám, hogy lelketlen vagyok azt mondanám a Mennyben vagyok. De nem. Már akkor tudtam, hogy ez a Pokol. Tudom mi az a fájdalom, és hogyan kell megkínozni másokat. Elvoltam keseredve kínzóm ügyetlenségén, de bevallom, az emberi fájdalom megmaradt bennem. Viszont van egy gond. Érzem a fájdalmat, ám én épp ezt élvezem. Ha fáj. Érezni mások félelmét és látni a szenvedésüket... számomra öröm. Tápláló. Mindig is áruló voltam. Egy szabad akaratú gyilkos, akit nem lehet irányítás alatt tartani. Így történt, hogy láncra vertek ott is, ahol a magamfajtákat tartják. Démonnak számítottam a démonok között is. Méghozzá azért, mert egy megkínzott lélekként is képes voltam elég erőt és dühöt meríteni ahhoz, hogy végezzek azzal, aki fájdalmat próbált okozni nekem. Nem sokan élik túl azt, ha valaki keresztül tolja rajtunk a karját. Különösen akkor, ha a tenyeremben maradt a szíved. Először kisebb démonok próbálták utamat állni. Megölésükkel viszont kihívtam magam ellen a nagyok haragját. Akkor még régi önmagam voltam. A erős, szakállas vikingekre hasonlító személyemnek nem okozott gondot néhány eszetlen, harcolatlan démonfajzat. Két lovagnak kellett legyengítenie, majd egy harmadiknak láncra vernie. Ott sínylődtem a Pokol legmélyebb bugyrában, egyedül. Sötétben, egy lovag felügyelete mellett. Féltek tőlem, de arra nem számítottak, hogy az évek múltával megerősödöm és megjelennek a képességeim. Észre vettem, hogy tudok fókuszálni és egyre jobban látok és hallok. Több, mint három ezer év fogság után őrcsere volt. Kihasználtam az alkalmat és feltépve láncaimat megöltem az őrömet, és mindazt aki az utamat állta. Kiakartam jutni. Fel a felszínre, hogy minél több ember megölhessek és kibelezhessek. Ez a tűz hajtott akkor. Már majdnem sikerült amikor a Lordok egyike elém állt. Már azon voltam, hogy a torkának ugrok, amikor oldalról más lovagok szóltak közbe és támadtak meg. Nem tudom miért nem öltek meg. Irányíthatatlan vagyok és ezt ők is tudják. Mégis életben tartottak.
Teltek az évszázadok. Teltek, teltek. Eljött Isten fiának huszadik, vagy harmincadik születésnapja is? Nem tudom pontosan. Csak azt, hogy akkor elém állt ugyanaz a Lord. - Aki persze ma már nem él - azt mondta, felengednek a felszínre és azt tehetek amit csak akarok. Tudtam, hogy ezért cserébe akarnak majd valamit, de amikor rákérdeztem síri csend fogadott. Hát jó, legyen. Felmentem a felszínre láncaimtól megszabadultan és amerre csak jártam pusztítást és talán, egy-egy rothadó húscafatot hagytam magam után. Így ment ezt hetekig, hónapokig. Majd a tél közeledtével, ősszel... összefutottam Isten fiával. Már keresett engem. Erősebb volt. Nem is csodálkozol, ugye? Elűzött a földről. Visszakerültem láncaimhoz, míg a 18. századi Londonban egy szerencsétlen ifjú meg nem idézett. Jobban járt volna a világ, ha a fiúnak több esze van. Csakhogy azóta megváltoztak a dolgok. Démonok, Égiek és még kitudja kik, remélve, ezzel elég erőt veszítek, testemet elkezdték az idő múlásával eggyé tenni. És azóta is eme kisficsúr holt fehér, rothadó börtönében élek. Izomzatom alábbhagyott és vad külsőm igazán megváltozott. Hölgyek örömére. Alig egy napig élvezhettem a londoni bűzös levegőt. Értem jöttek odalentről. Levitték fizikai erőmtől fosztott testemet a régi cellámba és bezártak. Várj! De mire?
Az Apokalipszis eljövetelekor nagy volt a zűrzavar lent is és fent is. Olyannyira, hogy megtudtam szökni béklyóimból és feljőve rögtön egy vadászt asszonyát is elkaphattam. Három napom volt vérengzeni, mielőtt leráncigált volna egy Lord. Elhiheted, hogy mikor az utolsó láncomat rögzítette még bevittem nála egy halálos sebet. Ha a többi szabad, nekem miért kell itt rohadnom? Végül pedig, a közel múltban megváltozott valami. Hallgattam odalent a Pokol ürességét és magányát. Olyan volt mint egy elhagyatott bányában állni láncaimmal. Egy démon lépdelt hozzám. Éreztem, hogy fiatalabb nálam és rangban is alattam áll. Azt mondta alkut ajánl. Elmondta mit akar, miközben ügyelt arra, egyedül legyünk. Megfogadtam, hogy nem mondom el ki ő és segítek neki, egy keveset. Cserébe... elengedett. Első találkozásunk óta eltelt három hét. Aztán, a múlt éjjel igent mondtam. Elszabadulva a Rém, dühödt léptekkel, a kongó Poklot megrázva tért fel a felszínre miközben fogai között halott őrének csontjait ropogtatta.