 Vendég  | Tárgy: Akriel Szomb. Nov. 01, 2014 7:52 pm | | | |  Akriel
 |
†Név: Akriel
†Becenév: Akri, Akiri
†Kor: 2335
†Csoport: Angyal
†Rang: Őrangyal
†Avatar: Kostas Martakis
|
Külsö, belsö leírás
Százhetvennyolc centiméteremmel nem igazán haladom meg az átlag angyalmagasságot, főleg, ha az arkangyalokat vesszük alapul, de egy cseppet sem zavaró számomra. Nem estem túlzásba a testem kidolgozását illetően, azonban nem lehet elmondani rólam, hogy egy vékony piszkafa lennék. Szépen szálkásított izmaim vannak, aminek nagy részét edzés közben szedtem magamra. Fekete hajamat, melyet egészen rövidre nyírva hordok, atyám, míg világoskék szemeimet anyám örökségének tudhatom. Nem vagyok egy piperkőc alak, szeretek farmerban, egyszerű izompólóban, és kényelmes bakancsban lenni, azonban nem vetem meg, a finomabb darabokat sem, bár az ünneplésre nem mostanában volt alkalmam. Hófehér szárnyaim elrejtem mióta a földre érkeztem, de jobb szeretem szabadon tudni őket.
Ritkán veszítem el a fejemet, és a harag nem igazán barátom, így nem ápolunk szoros kapcsolatot, de ettől függetlenül tudom, hogy milyen érzés. Eddigi életem során mindig igyekeztem megfelelni másoknak, a szüleim elvárásainak, és jó angyallá váltam. A rám kirótt embereket is mindig sikerült eddig megóvnom, és szép kort éltek meg. Jelenleg pedig az összes ember védelemre szorul, így ehhez mérten igyekszem majd a feladatomat ellátni, precízen és pontosan, ahogy mindig is tettem.
A szerelem ugyan eddig elkerült, de azért a szívemben ott él a remény, hogy talán egy napon, rám talál, és bár ne pirultam volna bele a gondolatba.
Képesség: Sokszorozódás: Képes vagyok önmagamat tetszőleges számban reprodukálni, így akár egyszerre lehetek több helyen, egy időben.
Elötörténet
Fiatal angyalként másra sem vágytam, csak arra, hogy legyen kistestvérem, akivel együtt játszhatok, akivel együtt tanulhatok. Úgy képzeltem, hogy mindig elválaszthatatlanok leszünk, és irigykedve figyeltem azokat, akiknek volt. Aztán megszületett Sachiel, még mindig fiatal voltam, ámbár már közeledtem a felnőtté válásomhoz. Emlékszem, hogy apró volt, milyen kis törékeny, ahogy anyánk a karjában tartotta, pufók kis arcára mosolyt csalva. És én csak figyeltem, azt a csöpp csodát, és elhatároztam, hogy mindent meg fogok neki tanítani, hogy mindig jó példát fogok neki mutatni, és atyám is erre intett engem, mikor magukra hagytuk őket, hogy pihenhessenek. A folyosón mondta nekem ezeket, a szavakat:
- Akriel, szeretném, ha mindig vigyáznál az öcsédre, ő a kisebb, és neked kell őt megtanítanod a helyes viselkedésre! – És én csak álltam, előtte, és ez volt életem első komoly elhatározása, és éreztem, ahogy szívem gyorsabban kezd dobogni, mert tudtam, hogy nagy felelősség az ilyesmi.
Az elkövetkező években meg is tettem mindent, azért, hogy a helyes úton maradjak, és reméltem, hogy ő is követni fog engem, de sajnos sokszor fordult elő, hogy egy-egy feladat nehezebbnek bizonyult számára, és ilyenkor mindig elkeseredettnek tűnt. Aztán az egyre több kudarc után már úgy láttam, hogy nem is érdekli, hogy mit teszek, már nem akarta utánam csinálni, és ezt a lemondást szerintem a szüleink is észrevették, legalábbis tudat alatt. Sokszor vágták a fejéhez, hogy miért nem olyan, mint én.
És, hogy eközben mit tettem. Semmit. Talán kellett volna, talán mellé kellett volna állnom, de úgy éreztem, hogy, mint példakép megbuktam, és nem akartam tovább fokozni a gyűlöletét, amit irántam mutatott, csak bízni, reménykedni mertem abban, hogy egy napon ez változni fog.
És talán, ha akkor másképp cselekszem, ha akkor megmondom a szüleinknek, hogy szerintem, nem kell olyannak lennie, mint én, hogy inkább a saját útját kellene élnie, és nem az enyémet, akkor, most nem itt tartanánk.
Száztizenkét éve, hogy azon a végzetes napon, amikor leszúrta apánkat, kegyetlenül, tizenhét késszúrással ölte meg őt, a megbánás legkisebb jeleként. Anyánk könyörgött neki, hogy kérjen bocsánatot, de nem tette, és amikor elvezettem tőle őt, még utoljára hátranéztem, és semmi mást nem láttam rajta, csupán gyűlöletet, és ez végtelen csalódottsággal töltött el.
Szerettem atyánkat, de anyánkat még jobban, de ő is teljesen megkeseredett az évek alatt, hogy elveszítette a fiát és a férjét is. Többé már semmi nem volt ugyanaz, és úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, hogy meg kell bosszulnom, azt a galádságot, ami a családomat tönkretette. Sachiel volt az. Sachiel tett tönkre mindent az életünkben.
Feltámadt a lelkemben a harag, és ez nem angyalhoz méltó, de el akartam őt pusztítani, úgy éreztem, hogy ha végzek vele, akkor anyám rendbe jön, hogy akkor majd megnyugszik, és egy kicsit olyan lesz minden, mint annak idején, mielőtt a dolgok rosszra fordultak volna.
De most itt állok a földön, egy emberektől hemzsegő szórakozó helyen, izzadt testek simulnak egymáshoz, és figyelem őt, ahogy egy nővel beszélget, szinte érdektelenül, nem is figyelve rá. Olyan elveszettnek tűnik, olyan végtelenül magányosnak, úgy érzem, megszakad a szívem. Kést döfnek belé, és megcsavarják, szinte éreztem, ahogy a rostokat szaggat át a nem létező penge, ami maga a szeretet, amit öcsém iránt érzek.
Elindul! Csak nem elmenni készül! Az nem lehet. Ez az utolsó gondolat, ami az elmémbe tódul a következő pillanatban már ölelő karjaimban tartom, és hallom, hogy a nevem suttogja. – Sachiel! – súgom neki vissza, ahogy arcom a nyakába temetem, és a sírás szorongatja a torkomat, hogy is lehettem annyira ostoba, hogy azt gondoltam képes lennék megölni őt, a saját véremet, hiszen még mindig az öcsém, a pufók kisbaba, aki törékenyen szunnyad anyánk karjaiban.
|
|
 Sátán Hozzászólások száma : 322
Join date : 2014. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Sioux Falls
| Tárgy: Re: Akriel Szomb. Nov. 01, 2014 8:19 pm | | | | |
|
