Valamit elrontottam. Tudom, hogy elrontottam. Érzem, látom az eredményét de fogalmam sincs, hogy mit. Mit? Mit? Mit? Visszhangzik egyre csak a kérdés, és fogalmam sincs, hogy miként űzzem el ezt. Rendszerint, mint ahogy most is ilyenkor riadok fel és a megszokott rutinnal vonulok a hideg zuhany alá. Boxerem és trikóm már átázott de ha lehunyom a szemem még mindig látom az arcát, melyet a kín ránt össze. Éles nevetést a sikolyomra, ami a gerincemig hatol. Gyűlölöm... de mind untalan azt hiszem, hogy máshogy lesz a vége, hogy teszek valamit amivel megállíthatom őket. De sose... Köntösömbe bújva sétálok az egyik sarokba, ahol gyerek korom emlékei foglalnak helyet.




Emlékszem, hogy anyám mindig ezt mondogatta nekem. Valamit mondani akart vele, de akkor fogalmam sem volt. S olyan büszkeséggel néztem fel rá, hogy kérdezni nem mertem. Ha azt mondja, hogy úgy van, akkor az úgy is van. Mi jogon jövök én, hogy bármit is megkérdezzek? Később meg már alkalmam sem volt erre, hisz mire sor került volna a nagy kérdésekre, már rég nem volt velem. Nézem édesanyám képét, és még mindig tisztán emlékszem arra a napra.

"- Kate, gyere kicsim, mondanom kell valamit. - mit sem sejtve vonultam édesanyám ölébe, hogy végig hallgassam mint már annyiszor mikor szónokolni kezdet arról, hogy mit szabad és mit nem.
- Igen Mami? - Néztem fel rá nagy zöld szemeimmel és félve vártam, hogy most mi rosszat csináltam. De kivételesen sokáig hallgatott, mire végre lassan belekezdett, mintha nem találná a szavait, amin szerintem Ő jobban meglepődött mint Én.
- Minden angyalnak van egy feladata. Ami célja, amit véghez kell vinni-e. Olykor áldozatokat követel, máskor pedig csak egyszerűen lehunyja a szemét és megcsinálja. Nekem is eljött a feladatom. S az én áldozatom Te vagy. Itt kell hagyjalak a többiekkel, míg nekem le kell mennem.
- De Mami...
- Csss... hallgass végig kérlek. Szóval nem fognak bántani. Vigyáznak rád és felkészítenek a Te feladatodra is, mire eljön az ideje. Most, sokáig nem fogsz látni. A földre hív a kötelességem és jól figyelj Kate. Engedély nélkül nem jöhetsz le és engem pedig nem kereshetsz akkor sem. Amint végzek visszajövök hozzád Kicsim, csak ígérd meg, hogy jó kislány leszel.
- Én...
- Csak ígérd meg Kate, hogy szót fogadsz.
- Oké. Ígérem Mami. - és szorosan magához ölelve hajtottam a fejem rá. Nem sírtam. Nem szabad, ezt már tudtam. Mindig mosolyogni kell, bármi is jöjjön elénk, bárhol is legyünk. Ez is mami leckéje volt."

Ha tudtam volna... Ha akkor tudom, hogy csupán egy évről van szó, vagy kettőről lehet, hogy nem viseltem ilyen jól. De időről soha nem beszéltünk. Miért is tettük volna? Abból sok van, és néha azaz érzésem, hogy még több is, mint amivel egyetlen elme megtud birkózni. De ennek ellenére nem volt rossz sorom. De hát ki szeret iskolába járni? Ki szereti a történelmet és matekot? Egy dolog azaz kettő volt ami érdekelt; az irodalom és a harc óráink. Ennyi öröm volt hétről hétre, míg minden este vártam, hogy az anyám haza jön és megcsókol.

"Tudok ütni, rúgni, kitartani, ölni, ha kell...de nem tudom feladni, nem tudom, hogyan kell."

Eljött minden szülő rémálma. Mikor a lányokat felvilágosítják, mikor könnyes szemmel mennek be a hálóba, hogy megfognak halni, mert véreznek. No meg a fiúk, azok a jó lelkű bestiák.  Azt hiszem az édesanyám nagy mázlistának érezte volna magát, hisz még a többi anyuka ezekről beszél a lányának, neki csak a pitét kellett volna sütnie. Nem voltam szívbajos és mivel sokat olvastam kevesebb információra volt szükségem. De amiért tényleg mázlista lett volna, nem érdekeltek a fiúk és nem azért mert a lányokhoz vonzódom, hanem volt valami ami sokkal jobban érdekelt mint ezek. A harc. Karddal, vagy pusztakézzel, fegyverrel vagy tőrrel... nekem mindegy volt, csak érezzem azt amit akkor. A szenvedélyt, a veszélyt. Najó, ez azért elég aggodalommal tölthette volna el, hisz többen is azt terjesztették, hogy nem is vagyok lány. Biztos fiút akartak, csak engem kaptak. Hát, ebben lehet azért valami de pontosan én sem tudom. De mért baj az, hogy a szerelem engem csak a könyvekben érdekelt? Miért ne lehetnék ettől még normális? Ha igen, a sebek miatt amit saját magamon ejtettem, hogy szokjam a fájdalmat és fejlődjek. De hát istenem... még sem dugtak magán zárkába, adtak rám kényszer zubbonyt vagy cseréltek el tevére Luciferrel. Igen is normális vagyok, csak más érdekel mint másokat. Najó, ez már védőbeszédre hajaz. De volt hiányosságom, amire nagyon is gyorsan rávilágosítottak. Nem adom fel és ezzel nagyobb kárt okozhatok, mint eredményt a kitartásommal. De mikor mondtam, hogy tanítsák meg, azt mondták, hogy arra csak az élet fog tudni megtanítani. Akkor ezzel mit csináljak?




Valamit azért mégis tudtam tenni. Éltem. A tudatlanságot nem szeretem, így hát amit az életből kell megtudnom, azt úgy abból teszem. El kezdtem kicsit nőiesedni, ami persze a korral járt külsőleg, de belsőleg nem sikerült. Annyit tettem, hogy oda figyeltem mit veszek fel. Elhagytam a bő nacit és a pólót az életben, no meg a torna cipőm is alkalmanként tánc cipőre cseréltem. De persze változás nem jött... el kezdtem lelógni a földre, és betartani az ígéretem. Nem keresem édesanyám. Bár a kísértés mindig ott van, de inkább másfelé megyek. Szórakozni, fiúkkal flörtölni és persze a földön is beiratkoztam egy csoportba ahol harcot oktatnak. De azt hiszem, hogy túl nagy falat vagyok nekik. De mások mozgásából, reakcióiból és érzelmeiből is lehet táplálkozni. Én ezt tettem, nem csak másokkal tanultam, hanem másokból is.
Nem tudom, hogy bűn-e az amit tettem, de boldog voltam úgy, hogy nem avatkoztam az emberek életébe. Tudtam, hogy nem szabad. Nekem még nem. Jó, segítettem a néninek az utcán, de jelentős eseménybe tényleg nem bonyolódtam bele soha. El nem ronthattam, hisz nem ráncigáltak haza, hogy semmi keresni valóm odalent.




De aztán elrontottam. Sajnos az én hősöm is megjelent, még ha nem is akartam soha és teljes mértékben beértem a könyveimmel. Azok nem romlanak el, ha vigyázunk rá életünk végéig elkísérnek. No meg lássuk be, apám sosem volt. Nem is tudom ki Ő és néha azaz érzésem, hogy anyám sem tudja, vagy csak nem akar róla tudomást venni? Én nem ilyen akartam lenni.
A hercegem egy biciklin hajtott be a bolt elé, ahol épp csokit vettem magam... bár az nyilván nem volt a terve része, hogy egy tűzcsap majd felfogja és a lépcsőkhöz repül.

Láttam, hogy baj lesz így hát sietősen haladtam kifelé a boltból. Arcomon ijedtség lapult, és már a csokim kevésbé volt vonzó, mint a vérző fejű fiú a betonon.
- Hé, minden rendben? Hallod amit mondok? Milyen nap van ma? Hogy hívnak? - zúdítottam rá a kérdéseim, miközben próbáltam kitapogatni, hogy mennyire verte be a fejét.-
- Aucs... hallod, állj már le. Ez fáj... és hagyj már szóhoz jutni. Semmi bajom. Tényleg. - Hát békén hagytam. De vizslató tekintetem nem hagyta egy perc nyugtára sem.
- Danny és most vagy csókolj meg, vagy hagyj felülni Angyalom. - olyan hirtelen húzódtam vissza, hogy gogoló helyzetemből egyből a hátsómra huppantam. - Ejha, ennyire se tartottak még ijesztőnek.
- Nagyon vicces vagy... tényleg nincs bajod. Bocs, hogy aggódtam. - poroltam le magam a hótól és már iszkoltam is tovább ettől az arcátlan és pofátlan embertől. Röhejes, hogy mikre nem képesek csak azért mert segít nekik valaki."

Ámbár nem indult jól, de mégis összemelegedtünk. Nem volt nehéz dolga, hisz minden héten ugyan azon a napon bementem a boltba csokiért. Itt árulják a világ legfinomabb házi készítésű desszertjeit. Imádom az ízűket. Az idő telt én meg egyre jobban megkedveltem Dannyt, olyan szinten, hogy mindenem neki adtam volna, még a titkomat is ha erre igényt tartott volna. De nem kellett neki semmi, csak az, hogy ott legyek mellette. Csak én léteztem számára, ámbár még ekkor sem hittem el, hogy én is leszek az utolsó. Azért ennyire naiv még én sem vagyok, akkor sem ha fülig szerelmes. Viszont annyira már igen, hogy hozzá menjek feleségül. Nem mondom, hogy hiba volt... de mindenesetre ostobaság az biztos. De ezt is el kellett követni, hogy tanuljak belőle. Jó dolog mindent arra fogni, hogy csak tanulni akarsz. De abból a napból, mikor visszatértem a földre és csak egy levél várt a szerelmi kuckónkba, fogalmam sincs, hogy mit tanulhattam volna. Talán azt, hogy az emberek gyarlóbbak mint hisszük. Még ha nem is mindegyik, ez biztosan. De azért mind untalan visszatértem hátha visszajön, de sose jött. Csak a cetli, amit szeretek levélnek hinni.


Kérdezné az ember, hogy mégis, hogyan sikerült kibekkelnem ezt a három évet, házasságban úgy, hogy senki ne tudjon róla. Nappal míg Danny dolgozott, haza tértem az enyémekhez és mikor ép lebuktam viseltem a büntetésem. Éjjelente meg, mind aki fáradtan hazatér a munkából visszatértem hozzá. Boldog időszak volt és még most is ott lapul a mosoly az ajkaimon mikor eszembe jut.






Röpke még két év után feladtam azt, hogy azt kutassam ami már nincs. Ugyan a lakást el nem adtam, de a lábam se tettem be többet oda. Feleslegesnek véltem a reményt táplálni, miközben a meggyőződésem már ott volt rég. Saját magam sanyargatom azzal, hogy hiszek a csodákban. A csodákban ők hisznek, és azokat mi testesítjük meg. A mi csodánk nem létezik, nem várhatunk semmit, csak is adnunk kell. Ezért létezünk, ezért teremtettek minket. Eddig sem ágáltam a "sorsom" ellen, nem lázadtam semmi és senki ellen. (Kivéve a mennyfogságot és az elméleti oktatást.) Nem fordultam ki önmagamból, nem lettem más milyen mint voltam előtte. Én úgy láttam, hogy alatta lettem más. Érzelgősebb. De nem dőlt össze a világ, még csak sírni sem tudtam, ami lássuk be, néhány kérdést felvetett bennem. De inkább újra csak az edzésekkel foglalkoztam és azzal, hogy megtaláljam a hivatásom. A gonosz még mindig ott volt bennem, hogy sosem leszek Őrangyal vagy Vezető. De hát mindent megteszek azért, hogy ez ne következzen be.


Talán kissé betegesen is küzdöttem azért, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. De hát, azt hiszem, hogy az időt még én sem sürgethetem. De inkább legyek éveken keresztül már kész, mintsem felkészületlen mikor itt az idő.
De ebből már elég... na nem az edzésekből, hanem az önként vállalt fogságból. Hiányzik a büntetés, hogy nem vesznek elő semmiért, még a végén megszokják és amikor baj lesz, nem lesz ott senki, mert nem figyelnek rám. Ideje újra kimozdulnom a mennyekből. Ideje, hogy újra éljek egy kicsit, persze a már eddig betartott korlátok között.

Ahogy megszületett bennem az elhatározás elhagytam az emlék sarkom és levetkőzve bújtam vissza az ágyba. Remélve, hogy most majd más lesz, jobb lesz és nem rontom el. Megint.