Kezdjük néhány alapvető információval. Először is, nem vagyok valami magas. Viszont nőiességemnek épp megfelelő eme, 165 centiméter. Alkatom vékony. Nőies és finom vonásaimat a fehér, puha bőröm és hosszú, vékony szálú szőke tincseim teszik elragadóbbá. Bájam pedig tovább fokozza a vörös szemem, ami nem mindig fenyegető. Olykor vad és hívogató, mint az ismeretlen éjszaka. Pillantásom kifejező, hacsak nem magam akarom elrejteni érzéseimet, mely esetben csak egy semmit mondó porcelánarccal találod magad szemben. Gyakran megesik, hogy erős sminkkel teszem magával ragadóbbá megjelenésemet. Ruhásszekrényem megrekedt a múltban. Még évszázadokkal ezelőtt. Ezért is öltözködöm így, ahogy látod. Fűző, régies ruhák, amiket nagyon szeretek. Saját szabóm van, aki szereti csatokkal és némi modernebb stílussal keverni a régit, ezzel is egyedibbé tenni az én ruháimat. Meg kell hagyni, nekem kifejezetten tetszik az ízlése.
Most pedig valamit a belső tulajdonságaimról is mesélnem kellene, igaz? Lássuk csak... Nem szeretem ha tiszteletlenül beszélnek velem. Magam is megadom a tiszteletet, hacsak nem vagy túl szemtelen. Alapvetően egy csendes, nyugodt természetű nő vagyok, akit nehéz felmérgesíteni. Megfontolt vagyok és igyekszem odafigyelni a legapróbb részletekre is. Értékelem az udvariasságot és a figyelmességet. Alapvetően nem vagyok támadó természet, és türelmem elég nagy. Emiatt sokan azt hiszik lágy szívű vagyok, aki kiváltképp kedveli a halandókat. Drágaságom, el kell valamit neked mondanom. Nekem nincs szívem. Most megleptelek? Nocsak, még sem vagy olyan jó emberismerő. Nem az én tisztem megbüntetni vagy megkínozni másokat, így nem is gyakran mocskolom be a kezemet. Sokkal inkább hűséges szolgáimmal végeztetem el a piszkos munkák és szedetem be a béremet. De! Ha elszakad az a bizonyos cérna, és elvesztem a türelmemet vagy megtudom, hogy becsapsz... nos... a Pokolba kívánod magad gyógyüdülésre. És hidd el, ezek nem üres szavak. Sosem fenyegetőzöm, csak ha valóban képes vagyok ártani valakinek. Az árulásért szigorúan büntetek, mind a kuncsaftok, mind a sajátjaim körében. Vannak akik megkérdőjelezik hűségemet, vagy aljasságomat, de higgyétek el, azok már rég megtanulták hol van a helyük. Nem szeretem ha lenéznek. Magam sem teszek ilyesmit. Egy kicsit régimódi vagyok, ezt elismerem, de azért tudok egyet s mást. A többit pedig... hát, talán egyszer lesz lehetőséged kiismerni. Talán.
Zenei aláfestés:
~ღ~ Come Little Children ~ღ~Három hónappal korábban...Eső. Milyen régen is volt már, hogy hallottam a vízcseppek kopogását. Hallani a víz erejét, mely képes pusztítani, és új életet adni. Elég rég volt már, hogy az emberek földjén jártam. Száz, nem, talán háromszáz éve már annak. Igen, elég hosszú idő eltelt azóta. Sok minden megváltozott az évek alatt. Talán pont mi vagyunk azok akik tanúsíthatják, a világ változik. Nem szeretem ezt mondani, és gyakran megesik velem, hogy utálom amikor igazam van... Eső. Békésen esik ma éjjel. Folytonos, mintha valaki szándékosan öntözné e világot. Hihetetlenül hangzik tán egy magamfajtától aki a Pokol végtelen tüzéhez szokott, de megnyugtat. Jóleső érzés vesz hatalmába mikor hallgatom az esőcseppek kopogását a tetőn, az ablakpárkányon és tekintetemmel is követhetem az ablaküvegen csordogáló cseppeket. Odakint nem történik semmi érdekes. Mintha csak egy szokványos éjszakánk lenne, nemde? Csend és nyugalom. Mi több, ez a síri hangulat az egész házban úrrá lett. Vajon...Egy halandó férfi lépbe figyelmesen és lassan a szobába. A szobát régi bútorok teszik otthonosabbá. Régen elhagyatott ez a ház, így sok helyen még most is ott van az a bizonyos porréteg, amit még az idő hagyott hátra. A férfi látszólag a harmincas éveiben jár. Erre a feltételezésre pedig borostás arca, kócos, középhosszú barna haja és enyhén meggyötört külseje ad okot egyszerű farmernadrágja és pólója mellett. Valójában csak egy huszonhat éves halandó, aki egészen kicsi kora óta szolgálja Hecatét. Az említett nő a kandallónál ül egy magas támlájú, 19. századi székben. Tekintete a kandalló kellemes, meleget árasztó tüzébe veszett. Nincs más fényforrás. A villany évek óta nem működik ebben a házban. Gyertyával világítanak a többi helyiségben. A fiatal férfi tekintete végigvándorol a szobán, ami egykor a szalon lehetett. Hatalmas könyvespolc kapott helyet az egyik falnál ami tele van poros, molyrágta régi könyvekkel. Régi asztali lámpák, fotelek és egy kanapé. Koszos szőnyeg, szakadt függönyök és régen elhalt növények. A férfi kezében egy hegedű pihen. Barna szemeit Hecatéra emeli.
- Úrnőm. Zavarok? Visszajöjjek később? - hangja halk, lágy és figyelmességgel teli. Ő az egyetlen, aki szabad akaratából szolgálja a nőt. Mi több, a leghűségesebb és legodaadóbb is. Várt, de választ nem kapott. Így igyekezett halk maradni. Becsukta az ajtót és közelebb ment. Helyet foglalt a kandallónál álló másik széken, épp a nővel szemben. Az arcát fürkészte, de az üveges tekintet, amivel a tűzbe meredt, és az a kifejezéstelen arc... semmit sem mondtak a férfinak.
- Sosem kérdezted. - szólalt meg végül Hecaté. Hangja éppen olyan volt, mint amikor elgondolkozva elmerül az élet értelmén. Mintha szomorúságot vélt volna felfedezni belőle a férfi.
- Micsodát, Úrnő? - nem értette miről lehet szó, de kérdése nem maradt megválaszolatlan.
- Azt, hogy honnan jöttem és ki vagyok. Mennyi idős, és miként tettem szert a hatalmamra. Mindenki más felteszi ezeket a kérdéseket előbb-utóbb. De te nem. Téged nem érdekel?
- De igen... Úrnőm. A többiekkel ellentétben én tudom, és látom az igazat. - Hecaté fejét a férfi felé fordította és kék szemeivel annak arcát fürkészte, míg ő egy pillanatnyi habozás után folytatta a beszédet - Nem szívesen beszél a múltjáról. Ezt tiszteletben tartom. Nem kérdezek olyasmit, amire nem szívesen válaszol. Illetve, semmi közöm hozzá. - mindig tudta milyen szavakat használjon. Ezt kiváltképp kedvelte benne a démonnő.
- Ha tudják ki vagy és honnan jöttél, akkor sebezhetőbb leszel. Minél többet tud rólad az ellenséged annál hátrányosabb helyzetbe kerülhetsz vele szemben. Mindemellett igazad is van. Nem szeretek magamról beszélni. - habozott, majd előre dőlt és bizalmasan folytatta - Ígérj meg nekem valamit.
- Bármit. - őszinte lelkesedéssel bukott ki ajkain a szó, miközben maga is előrébb hajolt.
- Ebben biztos voltam. - dőlt hátra székében Hecaté - Elmesélem neked honnan jöttem. Cserébe csak az őszinteségedet kérem és azt, hogyha el is akarsz majd hagyni ezek után, játssz nekem előtte még egyszer. Szeretem hallgatni ahogy hegedülsz. Tehetséges vagy.
A fiatal férfi bólintott. A démonnő tekintete újra a kandalló tüzét figyelte, miközben szokásához híven nyugodtan, lassan beszélve mesélni kezdett.
Időszámításunk előtt 3219-ben láttam meg a napvilágot egy májusi napon, a finnek földjén. Hajdanán egy egyszerű ember voltam. Olyan, amilyennek elképzelnél egy kislányt, akinek soha senki nem ártott. Sorolhatnám a gyermeki jó tulajdonságokat, de azt hiszem ez felesleges. Jó életem volt. Boldog, szerető családban értem el a tizenhét éves kort. Ekkor történt meg velem a változás. De az csak a kezdete volt mindennek. Fenekestül felfordult a világ amelyben akkor éltem. Az édesanyámat megölték. Megölte valami, ami éjszaka jött el hozzánk. Akkor még nem tudtam mi, vagy ki az. Ma már teljesen egyértelmű, hogy egy démon tette amit. Azt hiszem említenem sem kell, hogy ma már jól ismerem azt a bizonyos lényt és nem ápolok vele túl jó kapcsolatot. A gyilkos valódi kiléte még csak meg sem fordult a fejemben. Sokkal inkább valami más dolgot akartam. Túlélni. Apámat olyan mélyen megérintette az eset, hogy teljesen elvesztette a fejét. Erőszakkal vitt el a faluból. Délre tartottunk. Azt mondta, nem lenne képes elveszíteni engem is, aki annyira hasonlít anyámra, hogy az már fáj a szívének. Nem vettem észre a jeleket. Egyre jobban megbolondult. A mániájává vált a menekülés. Egyre csak azt hajtogatta, hogy az övé vagyok és vigyázz rám. Illetve, hogy valami követ minket. Kezdtem azt hinni a gyász teljesen felemészti őt, és el fogom veszíteni. Így történt. Csak nem úgy ahogy azt vártam. A mai Lengyelország földjén járhattunk azon az éjszakán. Egy istállóban szálltunk meg. Akkor éjjel éppen úgy esett, mint most. Először békésen aludtam a szénabálán. Kényelmesebb volt, mint a talaj az erdőben. Puha és szép álmot hozó. De akkor nem álmodtam. Apám tényleg elvesztette a fejét. Szó szerint. Teljesen megőrült. Értelmetlen szavakat köpködött miközben megpróbált megerőszakolni. Az a szerszám, ami a kezem ügyébe került elég éles volt ahhoz, hogy a segítségemre legyen. Önvédelemből, de megtettem. Lefejeztem a saját apámat. Ezt nem tolerálják odafenn, de nem is, elég a lelkem elkárhoztatására. Ha elhiszed, hogy Isten megbocsájt és halálod után bebocsájtást nyerhetsz az angyalokhoz, akkor mindegy mit követtél el. Legalábbis a keresztények ezt tanítják. Hogy bármilyen bűn megbocsájttatott az Úr kegyei által. Azt hiszem az öngyilkosság kivételes bűn. Sok vallásban ezt is tanítják. Ha véget vetsz önnön életednek, akkor a Pokol kapuja nyitva áll az elkárhozott lelked előtt. Így történt. Akkoriban megvoltak a népem saját istenei, de ilyesfajta tanításokat nem kaphattunk. Nem is volt rá szükség. Más világba születtem, ahol a tudatlanság elfertőződött a földön a naiv emberek között. Nem sejthettem mi vár rám, és mi a valóság.
Apám meggyilkolása után már nem voltam képes ott maradni az istállóban. Elszaladtam. Hajnal táján, zsiványok találtak rám az erdőben. Vagyis, azt hiszem inkább én találtam meg őket. Kétségbe estem amikor azt kezdték boncolgatni a tábortűz mellett ülve, hogy mit csináljanak velem. Végeztem magammal mielőtt megtudtam volna hogyan döntenek. Nem is hinnéd az emberek milyen kreatívak, ha gonoszságról van szó. Szinte közelebb állnak a Pokolhoz, mint a Mennyhez. Pedig, az irónia az egészben; Isten teremtette őket. Oh, Lilith is az ő leánya, mégis ő a legaljasabb démon amivé csak válhatott. De, térjünk vissza a halálomhoz. Kétségbe voltam esve így azt sem voltam hajlandó elhinni, hogy az Úr odafent létezik. Mire pislogtam egyet már nem a hideg esőben feküdtem, hanem megláncolva néztem farkas szemet egy démonnal odalent. A hideg föld helyett égető forróság és hatalmas lángok vettek körül. Ötszáz évig sínylődtem a Pokolban. Sokan ez idő alatt teljesen elveszítik az emberségüket. Én viszont, megtartottam. Nem volt egyszerű a harc önmagammal, de még mindig annyi emberség van bennem, mint más emberben a démon. Ha valamit megtanultam hosszú életem során, akkor az az, hogy önmagunkkal a legnehezebb megküzdeni. Ötszáz évnyi szenvedés után a démon, aki megkínzott hihetetlennek és hamisnak tűnő szavakat mondott. Kaptam egy lehetőséget. Egy esélyt, hogy újra lássam a hold fényét. Ezt kihasználtam. Nem tudtam mi célból, de okkal segített nekem feljutni a felszínre. Azt hiszem, ezt kellőképpen meg is háláltam neki.
Sötét volt. Csak néhány fénypontot láttam magammal szemben. Először nem tudtam hol vagyok, és mi történt. Lassan tisztult ki a fejem, és akkor rájöttem. A csillagokat láttam. Felültem. Most jöttem csak rá, hogy eddig a földön feküdtem. A fűben. Érdekes módon más volt a ruhám is. Akkor még nem emlékeztem semmire. Még a nevemet sem tudtam. Legfőképpen azt nem, hogy mit keresek egy erdő szélén és, hogy kerültem oda. Békés éjszaka volt. Felkeltem, leporoltam magamat és lassan útnak indultam. Szerencsémre néhány méterrel odébb húzódott meg az út. Annak mentén haladtam az ismeretlen felé. Út közben egyre többször hasított éles fájdalom a fejembe. Minden egyes alakalommal megálltam. Nem tartott sokáig a fájdalom. Épp csak annyi, mintha egy kést döftek volna bele, amit végül ki is húztak. Egyik ilyen alkalommal a fájdalom nem szűnt meg. Képek villantak meg a fejemben. Emlékek. Újra átéreztem a kínt, amit azok okoztak. Még a földet is megcsókoltam hirtelen. Nem tartott sokáig az egész, de épp elég ideig. Elmúltával szinte azonnal felegyenesedtem. Körbe pillantottam. Már nem az erdő szélén voltam. Egy három ágú útkereszteződésnél álltam, ahol egyetlen egy fa sem volt a közelben. Nem tudtam hogyan kerültem oda, de egy valamiben mégis biztos lehettem, már láttam korábban azt a helyet. Még mindig éjszaka volt, csak kevésbé hűvös. Arra tippeltem, hogy délebben lehetek. Így is volt. Elsétáltam a legközelebbi faluba és kíváncsian vettem tudomásul, hogy a mai Görögország területén vagyok. Eleinte minden olyan jó volt. Épp belecsöppentem egy ünnepség kellős közepébe, amit napnyugta után tartottak a falusiak. Mosolyogtam és boldognak éreztem magam. Majdnem olyan érzésem támadt, hogy újra ember lehetek. Ám, ez korántsem volt így. Ez nem ilyen egyszerű. Sétáltam a városi forgatagra emlékeztető ünnepségen, amit a falu főterén tartottak. Nem volt semmim amivel fizetni tudtam volna, ezért jobbnak véltem megnézni az árut és utána tovább állni. Nem maradtam sokáig egy kofánál sem, nehogy azt higgye bármelyik is venni akarok valamit. Épp csak elsétáltam az egyik előtt, amikor egy idős asszony megragadta a karomat. Hirtelen felé fordítottam a tekintetem.
- Démon. Démon! DÉMON! - hangoztatta szavait egyre hangosabban és ijesztőbben. Az ünneplők tömege elég hangosnak bizonyult ahhoz, hogy ne tűnjön fel mindenkinek az asszony vészjósló kiáltozása. Sajnos, volt, akinek túl jó fülébe eljutottak a szavai. Tapasztalatlan voltam, és ostoba. Először. A tömegbe menekültem. Egyenesen annak közepébe. Felszaladtam az állványra amit emeltek. Míg meg nem gyújtották észre sem vettem, hogy ott egy általuk készített báb kapott helyet, amit elégetni szándékoztak az ünnepség fénypontjaként. A legérdekesebb az volt az egészben, hogy nem ők gyújtották meg. Mikor kezembe vettem egy részét a bálványnak, az, mintha csak egy fáklya lenne lángra kapott. Gyorsan, mélyeket lélegeztem. Akkor még nem értettem mi történt. Csak később jöttem rá; a fekete kutyák miért lettek idegesek és miért kezdtek el ugatni? A falusiak, miért rémültek meg hirtelen, és figyeltek rám? Az egyik idős ember botjára támaszkodva szólalt meg. Már alig tudott megállni a két lábán. Sokat megélt ember volt, akin alig látszott rémület. Talán, úgy gondolta neki már mindegy él-e vagy hal. Fél lábbal már úgyis a túlvilágon jár. Szavait a hirtelen keletkezett csendben mindenki jól értette.
- Hecaté. Hecaté istennő áll előttetek, Bolondok.
Nem beszélt hangosan, de így is érthető volt. Akkor változott meg minden. Később megtudtam, hogy feminin fát tartottam a kezemben újhold idején. És volt, ami egy alapos alku és színjáték részeseként jelent meg akkor éjjel. Az a démon, aki odalent ötszáz éven át megkínzott, tett róla, hogy elengedjenek... egy időre. Persze, mint mindig mindennek, ennek is ára volt. Két ezer évig figyelhettem a halandókat. Tiszteltek és féltek tőlem, mint Hecaté istennőtől. Persze, nem vagyok istennő. Csak egy démon, akiért alkut kötöttek. Cserébe pedig, ezeket, tízezreket, nem, százezreket csábítottam a bűnbe. Gondoskodtam róla, hogy bérelt helyük legyen a Pokol kénköves bugyraiban. Sok dolgot tettem. Olyanokat is, amikre nem vagyok büszke. Egyeseket a saját kezemmel kínoztam halálra. Másokat más módon büntettem meg. A halandók megbüntetésén kívül sok mást is tanultam amíg közöttük éltem. Figyeltem őket, mint amikor az állatokat szokás, ha meg akarjuk ismerni szokásaikat és viselkedésüket. Megtanultam egyet s mást, ám az egyik leghasznosabb dolgot a boszorkányüldözések során sikerült elsajátítanom.
Krisztus születése után sosem tartózkodtam hat évnél tovább a földi világban. Néha ötven, máskor kétszáz évente tértem vissza újabb lelkekért. Mondhatni, ez a munkám. A lelkek megkísértése. Ezt bűvös alkuk árán értem el. Egyesek információval fizettek, míg mások az életükkel. A középkorban és az utána bekövetkezett reneszánsz korban, amikor egyre gyakoribbá vált a boszorkány üldözés, démoni képességeim sajátosságára leltem. A Lélekcsapda egy igen hasznos és erős képesség, amit csak ritkán használok. Ez egy olyan képesség amit kétféleképpen használhatok. Eleinte csak az egyikre voltam képes, most már, mindkettőre. Az első lehetőség; elveszem az illető lelkét, teljesen. Ebben az esetben a teste eltűnik és csak a lelke marad utána amit egy kis fénygömbnek kell elképzelni. Minden léleknek, a jó és a rosszhoz kötött viszony alapján változik a lélek színe is. Különleges fogva tartó varázslatokkal ezeket a lelkeket eltehetem. Elpusztítani ugyan nem tudom, de amíg nem engedem szabadon az illető nem tehet semmit. Nem árthat másoknak, vagy épp nekem. Tökéletes csapda. A második lehetőség; a lélek egy darabjának elvétele. Ez leginkább a szabad akaratot akarja jelképezni. Így az adott személy képtelen nem engedelmeskedni a parancsaimnak. Ugyanúgy vannak saját szavai, gondolatai, csak épp megtenni nem képes azt amire nem kap parancsot. Az alap szükségleteket kivéve, hacsak nem az a parancs. Ezt egyfajta kontrollként kell elképzelni. A Lélekcsapda nem csak halandó embereken alkalmazható. Ugyan olyan hatással van a nálam gyengébb lényekre, és az állatokra is. Természetesen a nálam erősebbeket nem tudom befolyásolni ezzel. Ellenük jobb módszereim vannak.
Valamikor a tizenkilencedik században újra feljöttem a köztes világba. Azóta pedig egyszer sem mentem el. Közel kétszáz éve. Folytattam a lelkek megkísértését. De ezúttal, más módszerekhez folyamodtam. Az információval való kereskedelem lett a specialitásom. Üzletet kötöttem sok félével, miközben megalapoztam vagyonomat, szolgáimat, hírnevemet és büszkeségeimet. Szerettem azt a századot. Mai napig szerelmes vagyok abba az időszakba, és akkori szokásimba.
Innen már talán mindenki ismeri a történetemet. 2013 óta újra Európa városait járom. Folyamatosan költözöm és vándorolok. Általában évente, de volt amikor megesett az háromnak is. Sioux Falls egyik öreg, elhagyatott birtokán húztam meg magamat a szolgáimmal, úgy másfél éve. Sosem tartoztunk a nagy rendbontók közé. Én ennél okosabban hozok rontást másokra. Ám ezt, te is tudod, Kedvesem.
Eső. Szüntelenül esik az eső, ezen az éjjelen. Dézsából önthetik odafentről a víz istenei, a különböző népektől. De legalább nem zavarja a békét és csendet sem halálsikoly, sem villámlás. Csak az eső kopog a tetőn. Hecaté tekintete egész idő alatt a kandalló lángjaiba veszett. Miután elhallgatott csend telepedett a helyiségbe. A férfi továbbra is hegedűjét szorongatva a kezében ült a székben és a démonnő arcát fürkészte. Sokáig csak a kandallóban lobogó tüzet, és az alatta magát keservesen megadó fa pattogó hangját lehetett hallani, az eső kopogásán kívül. Végtelennek tűnő percekkel később a fiatal férfi felállt a székről. Hecaté nem tudott ránézni.
- Hacsak nem küld el... én mindig Önnel maradok, Úrnőm. - szólt, majd felemelte hegedűjét és játszani kezdett rajta. A
zeneszót hallani lehetett a folyosón. Mi több, az egész emeleten. Olyan volt, mintha az egész ház és annak berendezései éreznék azt amit a hegedű. Érzések sokasága lepte el a démonnőt, aki némi elgondolkozás után tekintetét a hegedűjével vonagló férfira emelte. Figyelte annak arcának rezdüléseit. Testének izmait, ahogy megfeszülnek. És, soha sem kérdezte mit gondol róla. Nem emlegette fel senki azt az éjszakát és az érzéseiket, amiket hozott. Az akkori hajnali órákat hosszú hegedű szó kísérte.
Napjainkban:Egy nagydarab férfi lépdel fel a régi lépcsőkön. Erős, kétajtós szekrényre hasonlító magas ember. Megjelenése ijesztő. Hosszú kabátja csurom víz. Csizmája sárral keni be a fát, amerre csak jár. Lába alatt nyikorog a fa, ahogy termetével felfele halad. Az emeleten nem kezd el nézelődni. Pontosan tudja melyik szoba felé tart és kit keres. Kopogás nélkül nyit be a kétszárnyú ajtón, ahol Hecaté csendesen pihen a kanapén. Csukott szemei és lassú, egyenletes légzése alvásról árulkodik. A vadász pedig méterekkel odébb áll meg. Egy zsákot dob le a földre.
- Teljesítettem az alku rám eső részét. - szólt nyersen a maga mély hangját.
Hecaté nem nyitotta ki a szemét. Nem mozdult, csak ennyit mondott:
- Halljam, mit tudtál meg?
Kezdőlap
