 Vendég  | Tárgy: Gwendoline Vas. Május 10, 2015 10:29 am | | | |   adatok név: Gwendoline kor: 90 csoport: Démonok rang: Újszülött avatar: Danielle Campbell | képesség Pszichokinézis – elméjével hatással van a tárgyakra és emberekre, képes mozgatni őket ( mivel még újszülött, ezért váratlan pillanatokban, erősebb érzelmek hatására jelenik meg a képessége, ami teljesen kontrollálhatatlan) | jellem Őt nem érdekli senki és semmi a családján ívül. Értük viszont képes a tűzbe is tenni a kezét. Bármit megtesz azért, hogy arcukon büszke mosolyt lásson, hogy ne kelljen miatta szégyenkezniük, noha alapjáraton nincs megáldva a démonok tipikus jellemvonásaival. Vagyis egyelőre. Még csak a kilencvenedik évét tapossa, és bár elsőre soknak tűnik ez az szám, nem az. Olyannyira nem, hogy bőven még az újszülött kategóriába sorolható, ellentétben nagyobb, nála idősebb testvéreivel. Nem tervezték a születését, ő teljesen váratlan gyermek, ettől függetlenül nem örülnek neki kevésbé. Alapjáraton nyugodt, békés lány, aki szívesen cseverészik, tanul az idősebbektől, és érdeklődik szinte minden iránt. Szívesen barátkozik másokkal, már ha az illetőnek van annyi vér a pucájában, hogy átküzdve a testvérek okozta akadályt, a közelébe merészkedjen. Sokak számára felüdülés, hogy a népes családnak van egy olyan tagja is, aki kevésbé pszichopata, de ők se nyugodhatnak meg, hisz a vér ugye nem válik vízzé. Gwenben is megvan az a kegyetlenség, ami a többiekben, de míg neki, vagy családja tagjainak bántódása nem esik, nos… csendes tóban lakik a béka. Egyébként nem kevésbé veszélytelen más démonoknál, bár ezt első ránézésre meg nem mondanák, sőt, az is nagy kérdés, ő hogy került a pokolba. Ideszületett, nem látta a fenti világot, csupán egyszer, de akkor sem a körülötte lévő dolgokra figyelt. |
történet  - Ezt még nagyon meg fogod bánni – sziszegem a nő képébe, ahogy újfent próbálok kiszabadulni a láncok közül, de csak azt érem el, még erősebben fonódnak a csuklómra. Rátekintek, szememben gyilkos tűz ég, amit csak tetéz, hogy nemes egyszerűséggel a képembe nevet. - Ugyan kedvesem, gondolod, hogy képes vagyok komolyan venni egy fenyegetést, ami egy ilyen babaarcú újszülött szájából hangzik? Ne nevettesd ki magad – hangja hideg, megfagyasztaná a levegőt is, én még se rezzenek, csak akkor, mikor a tőrt végighúzza a karomon, nem túl mély vágást ejtve rajta. Összeszorítom a szám, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy halljon sikítani, hisz tudom, őt csak ez élteti. - Nem érsz el semmit, csak a saját halálos ítéleted írod alá – sziszegem, de már meg se próbálok mocorogni, ahhoz túlságosan fáj a sérülés, túlságosan vágnak a láncszemek. De nincs is szükség, ahogy nyílik a már rég elhagyatott kápolna ajtaja, testvéreimmel találom szembe magam, s a megkönnyebbüléstől, könny szökik a szemembe. Tudom, sírni gyávaság, ahogy kimutatni azt is, ha valami fáj. De végignézve Dariuson, Demienen, Gingeren és Shophien, már tudom, biztonságban vagyok. Ők mindig megjelennek, ha baj van, noha az ilyen esetek ritkák, hisz senkinek nem ment még el annyira az esze, hogy a mi családunkat bolygassa. Zach halála, jobban mondva annak következményei elég elrettentő példával szolgáltak ahhoz, hogy a démonok többsége rájöjjön, nem akar velük újat húzni. Elég is volt… egészen idáig, de hisz én szóltam, én figyelmeztettem a vörös nőt, kinek mellkasába bátyáim épp most szúrják a pengét. Hallom az ordítását, és furcsa elégedettséget érzek, nem sajnálom, nem tudom sajnálni, hisz megérdemelte. - Életért életet, Darius… nem ezt mondtad a múltkor? – hallom meg a fagyos hangot, valahonnan fentről, s miután Ginger kiszabadított a láncok fogságából, Sophie ölelő karjai közül tekintek fel, lévén nővérem csatlakozott a bátyáimhoz. Ginger tipikusan az a nő, aki gondolkodás nélkül keveredik mindenbe, sokszor előbb üt, aztán kérdez, teljesen kiszámíthatatlan, irracionális, sokak szerint még őrült is. De Zach halála benne mindenkinél nagyobb nyomot ejtett, hisz az ikertestvére volt. Apánk viszont nem tartotta méltónak az életre, így elvette azt tőle, amit a többiek szépen meg is honoráltak. Ők ölték meg a szüleinket, miattuk lettünk árvák mindannyian, de Darius és Demien vállalták a felelősséget, felnevelték a két nővérem, s most együttes erővel teszik ezt velem is. Legidősebb bátyám, most is a falhoz passzírozva a férfit, sziszeg egyenesen a képébe. Még innen is látom, ahogy megfeszülnek az izmai, hogy már csak egy kevés kell, hogy a nyakát törje. - Soha… soha többé ne merj a családomhoz érni - ha valaha is fagyos volt itt a légkör, az az érzet elbújik ez mögött. Darius hangja olykor még a többiekben is megfagyasztja az eret, soha egyikünk se merte megkérdőjelezni a szavait, mind hálásak vagyunk érte, s csak hab a tortán, hogy fejedelem is, másik bátyámmal karöltve. Lélegzetvisszafojtva várom, mi fog ebből kisülni, még csak körbe se kell pillantanom ahhoz, hogy tudjam, a többiek is ugyanúgy megmerevedtek, egyedül Sophie az, aki szorosabban fonja össze a karjait körülöttem. Csak egy reccsenés, mégis hangosan hasít bele a csendbe, mire összeszorítom a szemem. Kegyetlen, alapjáraton is ez a jellemző illeti az összes testvérem, egyikük sem ismeri a kegyelem szót, lelkiismeret furdalás nélkül gázolnak át bárkin, ölnek meg bárkit… hát ha még egy családtagról van szó. Én a tűzbe tennem értük a kezem, de ezzel ők is így vannak, egytől egyig. - Jól vagy? – lép elém Demien, s végigsimítva az arcomon, törli le a könnyeim. Halványan biccentek, holott tudom, ha Sophie nem tart erősen, összecsuklanék, s vélhetően ezt ő is tudja, mivel egy biccentés után, nővérem elenged, bátyám meg ölbe vesz, úgy visznek haza, míg Ginger és Darius eltakarít utánunk. |
|
