Egész életemben – mind az hatezerötszáztizenkettő év alatt, amit megéltem – könnyedén kezeltem az érzéseimet, az érzelmeimet. Bevágtam egy olyan ajtó mögé, amely nem nyílik, csak akkor, ha én akarom és én sosem akartam kinyitni, csak akkor, ha újabb – számomra zavaró – emóció került be mögé. Sosem adtam elég teret annak, hogy nevetségessé vagy gyengévé váljak olyasmi miatt, ami hozzám sosem állt közel. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a lelkem irányítson.  
- Most erre mit lehet mondani? A saját világom közepe én vagyok, és ez nem olyasmi, amivel kapcsolatban nagyon csodálkozni kellene. - Az öcsém Damien a szemét forgatja, a húgaim pedig fejüket csóválják ennek hallatán,  gyors és tiszta melót akarok. Ezt jól tudják. Tökéletesen tisztában vannak vele.... Mindenkinek szíve joga annyit lovagolni egy témán, amennyit akar, csak ne várja el, hogy partner legyek, mert ahhoz viszont vajmi kevés türelmem akadt. Félelmetesen békés tudtam lenni, az azonban már más lapra tartozott, hogy ez milyen könnyen és gyorsan volt képes felborulni. Sose a türelmemről vagy a béketűrésemről voltam híres, hiába, de minden családba kell ilyen is.
Nem félek. Nem rettegek, nem érzek és nem sajnálok, mert bennünket sem sajnált senki anno, és ez jó. Ez az egyetlen kulcsa az előrehaladásnak. Ma már senki sem parancsolhat nekem. Senki nem élhet hierarchia nélkül, még a halandók liberális szószólói sem képesek belátni, hogy az általuk köpködött demokrácia sem csinál mást, csak rendetlenséget. Mindenkinek joga van meg fene nagy elvárásai, de a birka is csak nyájban életképes! Sejtelmem sincs, hogy a fickó miért hitte régebben, hogy megfutamodnék egy vele való spontán találkozástól. Rosszul venné ki magát, ha bárkivel szemben is így éreznék, nyilván akadt, akivel nem szívesen osztanám meg az asztalt, ám az elől se menekülnék el. Legfeljebb öt percet követően magára hagynám, mert nem kívánatos a társasága. Sose szoktam sokat beszélni, általában cselekszem, s valahol frusztrál, hogy szavakkal, diplomatikusan kell valamit megoldanom. A hangsúly azon van, hogy "kell".

S most mégis itt állok, hiába tartva magam világutazónak. Az otthonom ott van, ahol a családom. A tervek – melyek csak részben származnak tőlem – most egészen más vizekre terelnek; harcolhatna ellenük, úszhatna az árral szemben, de mégsem teszem ki ennek testvéremet, Gwendoline-t. Eleget időztem a pártatlanság mezején, azon a hajszálvékony peremszélen egyensúlyozva, miközben minden oldalról hurrikánok ostromolták elszántságomnak fellegvárát; el akartak téríteni, s talán még a kételyes sötétség végeláthatatlan mélységének tárt karjaiba akartak még lökni – sikertelenül.
Helyzetemnek szilárdságát viszont nem saját személyiségemnek köszönhetem, sokkal inkább a körülöttem megforduló szituációs elemeknek; a kismillió sorsutak közül egyikről léptem a másikra, többször átszökellve másokat, de mindezt vaktában, cél nélkül, nem törődve azzal, hogy hány íratlan szabályt szegek meg, s hogy kiknek a sorsát változtattam meg, húztam keresztbe, esetleg vágtam el teljesen.
Gwendoline haján megcsillannak a napsugarak, de szellő nem gyakorol rá fizikai hatást, mikor a fejét egy leheletnyivel megdönti balra; kíváncsisága viszont további formát  ölt. Felém. Az újabb kihívásra. Végtelenül érdekes vagyok számára. Még mindig.
Egy nőt pedig leginkább még valami tud igazán kegyetlenné és veszélyessé tenni: a hűség, legyen az a szerettei, ideáljai, önmaga iránt. Egy nő továbbá sosem lehet öreg, csupán érnek, ahogy a mámorító bor, s csiszolódnak, mint a folyamatosan edzett acél. Egy olyan társadalomban pedig, mint amilyen az miénk is, az erő és a befolyás a meghatározó – az pedig, hogy egy nő mindezeket képviseli, egyben figyelemre méltó és veszélyharangokat kongató. De még fiatal és sokat kell tanulnia. Tőlem.

- Gyerünk! Nincs lazsálás. Még nem értél hozzám...ez nem járja. - szavaim komoly szilárdsággal csengenek az egyébként feszült légkörben. Arcom ugyan pókerarc, mégsem márványszerű; szemeimben érdeklődés fénye csillan, kisugárzásom pedig nyugalmat közvetít – a legapróbb jó szándék ugyanis a szituáció katarzisához vezethet. S jelen pillanatban szeretném ezt elkerülni.
Némileg talán szűkszavúnak tűnhetek, de tisztában vagyok vele, hogy ilyen szituációban a kevesebb több, s igencsak megfontolva kell egyik gondolatmenetről a másikba átváltanom, mindeközben végig figyelve a környezetet, különösképpen a húgomat, annak minden mozdulatát, ráncainak változását, még a legapróbb levegővételét is.
Akaratom ugyanis acélszilárdságot nyer, mely könyörtelenül, kúszik Gwendoline tudatába, körültapogatva  elméje egyszerre szöges és ívelt pontjait; az érzés maga eleinte idegen lehet neki, mint gyermek számára az új felfedezés, az új tapasztalat, s bár Gwen korántsem gyermek, ha mégis az lenne, akkor igencsak gyorsan tanulna.
A hatalom íze igencsak édes, Én mégis stabilan állom veszélyes csábítását, rezzenéstelen akaratommal fordítva azt a saját oldalamra, győzedelmeskedek felette – amit csakis egy olyan személy tud elérni, aki már átélte a mámorító érzést és nem hódolt be előtte.