-Rohadt életbe…
Letörlöm homlokomról az izzadságcseppeket, miközben a szoba sötétjébe bámulok. Megint azok az átkozott rémálmok. Visítások, könyörgések, gyilkos kacajok… Hullaszag. Komolyan mondom, gőzöm sincs, honnan tudom milyen is egy rothadó halott bűze, de minden egyes rémképet követően érzem azt a szagot, mikor magamhoz térek. A hideg futkos a hátamon. Utálok így felriadni, a szívem a torkomban dobog, és úgy érzem semmi sem képes megóvni. Olyan fura ez az egész. Alapjáraton olyasfajta nő vagyok, aki képes magát megvédeni, erős maradni és megállni a helyét, ha kell. Viszont, mikor vége a műszaknak, hazaesek valamikor hajnalban, és ágyba bújok… Összeomlik a várfal, és ez a sok rémség mind megtalál. Mindig ugyanaz, minden egyes kib*szott nap. Eh, a nem létező t*köm is tele van már vele… Egyáltalán mennyi lehet az idő? Hmm… Délután öt. Akkor itt az ideje felkelni, nem sokára indulhatok melózni. Egy gyors zuhany, reggeli és kávé, aztán mehetek is. Bezzeg a szomszéd, ő most ér haza a munkából, hallom, ahogy a lépcsőházban siet felfele.
Totálisan másfajta életet élek, mint a legtöbb ember. Nappal alszom, éjszaka dolgozom, mint valami bagoly. Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen sorsra jutok, de hát na, úgy tűnik az Égiek vagy a Pokolbéliek így rendelték el, vagy mi.
Pedig micsoda álmaim voltak! Kislány korom óta énekesnő szeretnék lenni, és ez a vágyam mái napig bennem él. Próbálkoztam is zenekart keríteni, de nem igazán foglalkoztak velem, hiába voltam lelkes. Zavarta őket, hogy szegény vagyok… Illetve csak voltam, most már egész tisztességesen fenn tudom magam tartani. Van egy kis lakásom, amiben bőven elférek, vannak bútoraim, és mindenféle egyéb szükséges dolgaim is. Kicsit talán lehetne még rajta csinosítgatni, hogy még otthonosabb legyen, de még mindig jobb, mint amikor az utcán laktam. Na igen… Fantasztikus volt.
Az éjjeliszekrényemen lévő régi fotóra pillantok. A családomat ábrázolja. Négy éves voltam rajta, és öt voltam, mikor az apokalipszis beütött az életemben. Apám meghalt egy balesetben, Anyám a gyászidőszak lejártával pedig szinte azonnal újraházasodott. Fú, de az a fickó… Perverz görény volt. Anyámat úgy használta aki, annyi féleképpen, ahogy csak kedve tartotta, Anyám azonban tűrt neki. Mindig is csodáltam a kitartását e téren. Annyira tudni szerettem volna, hogy ugyan miért ment hozzá ahhoz a faszihoz, de valamiért még se kérdeztem meg tőle sosem. Féltem talán a választól, vagy a reakciójától, már a franc se tudja. Nem számít most már. Szegény… El kéne látogatnom a sírjához is valamelyik nap. Mert hát igen, olyan sokáig még se bírta idegekkel, és a patikából, ahol dolgozott, lopott egy is arzént… Sokáig szenvedett, mire a méreg végzett vele. De már jobb helyen van talán. Bár nem azt írja a Biblia, hogy az öngyilkosság bűn? De, azt hiszem igen. Akkor lehet én is mellette kötöttem volna ki a Pokolban, ha sikerül a saját magam kísérlete… George, a „nevelőapám” ugyanis Anyám halálával engem kezdett el kihasználni, a velem járó kedvezményeket, családi pótlékokat, és egyebeket. Persze volt akkora szerencsém, hogy kiderüljön róla, hogy kissé nagyon pedofil is, nem csak perverz… Még csak tizenhárom voltam… És három évig bírtam mellette. Három gyötrelmes, kínokkal és könnyekkel teli év után bemutattam neki, és magam is a szüleim után akartam menni. Hogy miért tartott ilyen sokáig? Mert próbáltam Anyáról példát venni, és tűrni, reménykedni, hogy lesz ez még jobb is. Hát, nem lett… Elvesztettem a hitem, és a reményt. Gyógyszerek után nyúltam, de nem sikerült, nem volt elég, ráadásul az a marha is észrevette. Kórházba vittek, kimosták a gyomrom, aztán vittek a pszichiátriára, hogy kiderítsék mi bajom. Mert a drága jó George bácsi mindent tagadott, persze, hogy ő nem csinált semmi rosszat, és bizonyára azért találom ki ezeket a sületlenségeket, mert elveszettem a családom, és nem akarom őt apámként elfogadni. Hevesen reagáltam a hazugságaira, de ezzel nem tudtam sehogy sem segíteni magamon. Két évig sínylődtem azon a helyen. Akkor kezdtek el a rémálmaim is gyötörni a világvégeszerű látomásokkal, fehér tollakkal és vörös szem párakkal… Illetve csak eggyel, és az az egy olyan intenzíven él bennem, mintha csak egy emlék lenne. A lapockámon lévő tetoválásom, amit még magam sem tudom mikor szerezhettem (lehet részeg voltam?), mindig égető érzést kelt, ha csak eszembe jut…
-Csak tudnám miért agyalok ezen a sok sz*ron… Paranoiás idióta!
Sóhajtok fel hirtelen és hangosan, miközben szőke tincseim próbálom rendbe rakni a tükröm előtt, és magamra mordulok. Tíz perc múlva indulnom kéne, és még nem ittam meg a kávémat se. Eh, mindegy, hagyom a francba, majd út közben veszek a Starbucks-ban.
Lassan lemegy a Nap. Az utcákon emberek hemzsegnek, a sikátorokban hajléktalanok figyelnek… Az egyik fel is tartóztat, pénzt kér tőlem. Megsajnálom, és adok neki egy keveset. Kis ideig én is közöttük éltem, illetve csak vegetáltam, mert nem igazán lehetett azt életnek nevezni. Sose felejtem el a pillanatot, mikor az az idős néni végül kimentett onnan. Megváltás volt. Segített iskolát keríteni, ahol folytathattam a tanulmányaim, és még énekesnői pályámon is segített. Nem sajnálta tőlem a pénzt. Valóságos angyal volt. Ő is így nevezett engem. Ch, na persze… Loptam, csaltam, hazudtam, mindenféle bűnt elkövettem az utcán töltött hónapok alatt, hogy életben maradhassak. És mégis egy angyalt látott bennem. Hmm, lehet azért, mert egyébként mindig jól tanultam, segítettem az otthona körül, elvittem a kutyáját sétálni, mert ő már nem bírt sokat gyalogolni az ízületei miatt... Nagyon hálás voltam neki, bár olykor benne se tudtam teljesen megbízni, és volt rá pél…
-Hé, Arabesk!
Idegen férfi hangja térít magamhoz. Fogalmam sincs ki ő, de olyan erővel csap a fenekemre, hogy visszakézből adnám neki a pofont, ha nem kapná el a kezem. Mintha csak tudta volna, hogy ez fog történni. Eh, én pedig még mindig paranoiás vagyok.
-Már hiányolnak odabenn, baby! Jobb lesz, ha sietsz!
Azzal elenged, és odébb áll. Mi a… Öt percet késni fogok? K*rva élet!
Lélekszakadva esek be a Heaven Pubba, és eszeveszetten rohanok egy emelettel feljebb, már amennyire ezt a magas sarkúm engedi.
-Na lám, művésznő! Csak nem énekleckék miatt késtél megint?
-Bocs, Diana, kissé elaludtam…
-Rohadtul nem érdekel! Nekem kell felügyelnem rád, r*banc, az én seggem fogják megb*szni, ha bajt csinálsz, és ennyire k*rvául semmibe veszed ezt?! Végül is, minek is lepődöm meg, hiszen az vagy, nem? Egy büdös k*rva.
-Ch, mondja ezt a legnagyobb szajha az egész hodályban…
-Hogy mondod?
-Semmi, semmi.
-Akkor öltözz át, és húzz a színpadra! Már várnak rád.
Azzal el is söpör az utamból. Némelyik lány olyan nagyra van magával itt, mintha az ő hátsó felükben forognak az egész világ. Ami, mondjuk, valamelyest még igaz is, ha a szó szoros értelmében vesszük a dolgot. Pedig nem többek egy rúdtáncosnál. És igazából én sem vagyok több. Ugyanolyan vagyok, mint ők… Vagy lehet nem? Hiszen, míg őket a kéjvágy, engem a szükség hozott ide. A néni már lassan egy éve halott, én pedig ismét az utcára kerültem volna, ha nem kerítek gyorsan valami munkát. És bár sikeresen elvégeztem a vendéglátóit, egy csomó helyre beadtam az önéletrajzom, mindenhonnan kidobtak… Kivéve innen. Pincérnőként kezdtem, de felfigyeltek kecses mozgásomra, kellemes, erotikusan csengő mezzómra… Azt mondták megemelik a bérem, ha hagyom a kiszolgálást, és egy emelettel feljebb megyek dolgozni. Szükségem volt a pénzre, a lakásom akkor még elég gyér állapotban volt, úgyhogy… Hát, elfogadtam. Mint minden lánynak, nekem is adtak egy becenevet, ami alapján a bár vendégei könnyedén megjegyezhettek, ekkor kaptam az Arabesk becenevet. Eredetileg valami olyasmit jelent, hogy kicsiny, különös, tekergő díszítés, és ez igazából illik is rám. A tekergő gondolom azért, mert hajlékonyságom miatt ügyesen tudok…
-Egy perc, és kezdesz! Kész vagy már?
-Igen, azonnal megyek.
-Siess!
Elvégzem az utolsó simításokat, megigazítom a neccharisnyám, és már indulok is a színpadra. Mély levegő… Nem mintha annyira izgulnék vagy zavarba jönnék, mert egy ideje azért csinálom már ezt, de azért jól esik.
Kezdődik a show. Én pedig megragadom a rudat. Hogy jól esik-e csinálni, vagy sem? Vonaglani egy csapat kiéhezett férfi szeme előtt? Nem tudnám megmondani. Valahol hihetetlenül jó, hogy ennyien figyelik mit csinálok. A probléma inkább azzal van, amit csinálok, bár… Igazából még azzal sem. Tudom, sokan erkölcstelennek tartják, de valamiért még is jó ez a tánc. Mintha ezer éve ezt csinálnám már. Mintha a Sors direkt azt akarta volna, hogy itt kössek ki.
Vannak napok, amikor valaki ráadást is kér, és ha még fizet is, akkor kutya kötelességem készségesen követni őt a hátsó szobákba. Volt pár kellemes éjszakám, azt be kell vallanom, és volt olyan is, ami nem igazán tetszett, de mégis megtettem azt, amit elvártak tőlem. Hiszen ez a munkám. Nem az, amire mindig is vágytam, de ez jutott osztályrészemül. És bekaphatja az egész világ, mert legyen akármilyen is, én jól fogom csinálni, ha már ezt kell csinálnom. Szeretnek is a vendégeink, ezért várnak annyira minden este, és eszi őket a fene, ha kések. Semelyikük sem tudja, hogy min mentem keresztül, mennyi kínon. Ők csak a szép lábakat, hívogató kebleket látják. Hús és vér, csak ez számít. És mikor itt vagyok, én is úgy teszek. Olyan jó a játékom, hogy még el is hiszik rólam, hogy a legkívánatosabb cafka vagyok az összes közül. Nem is szoktak csalódni, ha arra kerül a sor. Szemük kiguvad és forr a vérük, ha meglátnak. Úgy mozgok, ahogy ők azt látni akarják. Úgy szexelünk, ahogy azt kívánják. Határ a csillagos ég. És talán még énekelni is fogok egyszer ezen a színpadon, ha addig élek is.