 Vendég  | Tárgy: Dantalion Vas. Jún. 07, 2015 6:26 pm | | | |   adatok név: Dantalion kor: 6997 csoport: Démon rang: Lord avatar: Kit Harington | képesség Illuzionista Látható, tapintható, hallható, szagolható, ízlelhető (az öt érzékszervre egyszerre ható) illúziót képes létrehozni. | jellem Ujjaim alsó ajkam ívén szaladnak végig. - Tényleg azt akarod tudni, hogy milyen vagyok? - nyelem le az utolsó korty whiskyt is, majd a pohár halkan koppan a tölgyfa pult kissé mocskos felületén. Sunyi, alattomos mosoly jelenik meg ábrázatomon, ahogy őt figyelem. Kacéran teszi-veszi magát, és egy tincset söpör ki az arcából, a füle mögé igazítva azt. Ó, drágaságom, ha te azt tudnád... - Démon vagyok, a legrosszabb fajtából. Nem, ez nem mese és még nem csak nem is képzelgés. A legrosszabb rémálmaid egyike és neked Kedveském erről a leghalványabb elképzelésed sincsen. Kihasznállak. Ki foglak használni és mindezt úgy, hogy közben nem is lesz róla még csak sejtésed sem. Hogy hogyan? Ugyan Drágaságom, most is azt hiszed, hogy épp a munkámat ecsetelem neked, olyan foglalkozást, amelyet csökött agyad képes felfogni, mert azt akarom, hogy ezt hidd és lásd. Olyan igazi a látomás, az illúzió, hogy fel sem tűnik, miközben most az egyszer az igazat mondom, úgy, ahogy van.
Tudod, nem okoz gondot elvenni valaki életét. Az sem, ha kínoznom kell közben, mi több, azt kifejezetten élvezem. Főleg, amikor a vér fémesen sós szaga az orromba kúszik és betölti azt, ingerelve ezzel érzékszerveimet. Elképzelem, hogy a tiéd milyen, amitől csak egyre édesebb lesz a várakozás élménye.
Nehogy azt hidd, hogy nem tudok várni. Lassan hét évezrede létezem, már régen megtanultam, hogyan uralkodjak az ösztöneimen és azt is, hogyha a kellő időt adom meg és nem mellesleg körítést is, akkor a végeredmény sokkal kecsegtetőbb és élvezettel telibb, mintha csak neked esnék itt és most...
Tudom, hogy azért ülsz itt, mert tetszenek a göndör fürtjeim és a már-már feketébe hajló íriszeim. Pedig színezett kontaktlencséket bámulsz, amelyekről megint csak fogalmad sincs. Ez pedig nem baj, hiszen ez volt a célom, te pedig kedvesem úgy kaptad be a csalit, hogy azt öröm nézni. Látom ám, hogy a pupillád annyiszor tágul, ahányszor rám nézel és azt is, hogy egyre gyakrabban harapod be az alsó ajkad, játszadozol egy hajtincseddel vagy rágcsálod a martinihez kapott apró szívószál végét. Épp elég régen élek ahhoz, hogy tudjam, mennyire kívánsz engem. Ezt pedig én nagyon is élvezem.
Magasabb vagyok nálad, de nem vagyok égimeszelő, az izmaim viszont kirajzolódnak a ruha szövete alatt. Azt képzeled, hogy sok időt töltök edzéssel, pedig valójában az élet edzett ilyenné.
Tudom, hogy szeretnél végigsimítani a borostámon és a szakállamon, érezni vágyod, ahogyan serceg ujjaid simítása alatt. Eljön ennek is ideje, azonban nem itt és nem most. Még nem.
Nehogy azt hidd, hogy van bennem együttérzés vagy, hogy érdekel, hogy kétszer elváltál és van egy kölköd. Akkor is megszerzem a lelked. Talán a gyerekedét is, ha itt lesz az ideje.
Még nem tudod, de hozzám tartozol. Nem azért, mert érzenék bármit is irántad. Nem Kedveském, ez sosem fog megtörténni. Azért fog így történni, mert megtehetem. Mert játszhatok veled, mert a hatalmamban áll azt tenni, amit akarok. Majd' hét évezred hosszú idő, mindenkinek kell és jár a szórakozás, így nekem is. Ami jelen pillanatban te vagy...
Önzőségem határtalan, ahogyan önhitségem is. Ezen ne csodálkozz, elvégre a legtöbb magamfajta felett állok, nem minden ok nélkül. A saját játékszabályaim szerint játszom, ehhez pedig jobb, ha hozzászoksz, már most.
Ha most megkérdeznéd, hogy gondot okozna-e megölnöm téged, azt kell mondjam, a legkevésbé sem. Reggelre már az arcodra sem emlékeznék, pont annyira tartoznál a többi áldozat közé, mint mindenki más. De tudod, amikor szinte bárkit meggyilkolhatsz, a dolog elveszíti azt a megfoghatatlan különlegességét, ami körülleng egy gyilkosságot. Az is művészet, akkor is, ha most ezt még nem tudod. Évezredek alatt pedig igazán tökélyre lehet csiszolni, ezt nyugodtan elhiheted nekem. Előbb elveszem a lelked apró darabkáit, megfosztalak az örömtől és a reménykedéstől, majd pedig amikor nem marad más számodra, mint a Halált kívánni, akkor azt sem kapod meg. Na majd pont neki engedlek át... Ezt meg mégis honnan veszed?! Én leszek az egyetlen mentsvárad, ahol nem találsz sem vigaszt, sem örömet. Kínt és fájdalmat viszont megannyit. Mily' szép is lesz... És te ebbe fogsz kapaszkodni, mert nem hagyok más választást neked. |
történet  - Tudom, hogy te is akarod... Képzeld csak el, hogy a legmerészebb álmaid és vágyaid is valóra válnak az óhajodra, csupán egyetlen apróság az ára. Olyasmi, amit könnyen ajánlhatsz fel Kedvesem... - ujjaim nyakának kecses és hosszú ívén szaladnak végig. Tekintetében egészen érdekes fény csillan, ahogyan rám néz. Ismerem ezt a pillantást. Ohó, de még mennyire, hogy ismerem! Látom rajta, hogy tetszik neki a helyzet. Hogy íriszeim szinte igézik őt, ahogyan a méregdrága Versache öltöny és a Rolex óra. Szinte hallom, ahogyan a gondolatok a fejében egymást kergetik; ha ennyire drága holmikat birtokol, akkor csak nem hazudik, tényleg bármit elérhet, bármit megkaphat, amit megosztana velem. Csupán csak annyit kell tennem, hogy felajánlom neki azt, ami ebben a pillanatban nem is tűnik olyan fontosnak... ráadásul, jóképű és gazdag, de, hogy tényleg démon lenne... lehet csak sokat szívott és túlzásba vitte a Constantin újra és újra nézését... és akkor már nem is tűnik olyan nagy árnak...És amíg a lány talán ehhez hasonlatos ostobaságokon töri a fejét, addig egy elégedett, mi több, inkább önelégült vigyor mászik fel képemre. Ujjaim nyakának ívéről lejjebb vándorolnak hamvas és hófehér bőrén. Előbb a vállának kecsességét barangolják be majd az oldalának és derekának vonala következik, végül pedig csípőjének finom domborulata. Amikor megláttam abban a bárban, az első pillanatban tudtam, hogy felkeltettem a figyelmét, ami nem a véletlennek volt köszönhető, nekem sokkal inkább. Hosszú ideje élek ahhoz, hogy pontosan tudjam, mire vágynak az ilyen... egyedek. És nem vagyok rest bőségesen ki- és felhasználni mindent ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. Elvehetném az életét, itt és most, még csak a szemem sem rebbenne és jó eséllyel már két nap múltán az arcára sem emlékeznék. Oly sok életet vettem már el, oly sok halálhoz volt már közöm, hogy nem csoda, ha mára már egyáltalán nem jegyzem meg az alsóbb rendűek arcát, hangját, lényét. Azonban közel a hetedik milleniumomhoz, azt kell mondjam, a játszadozás sokkal ínycsiklandóbb és több érdekességet magában hordozó játéknak tűnik, mint bármi más. Főleg, ha ezzel még egy újabb lelket köthetek magamhoz és emészthetek fel a magam módján. Már előre élvezem. Halkan szusszan egyet és átfordul a másik oldalára. Tekintete az enyémbe fúródik, hangja játékos, amikor megszólal. - Ezek csak kontaktlencsék, igaz? - utal vérvörösen izzó íriszeimre. Lusta, öntelt mosoly terül szét ajkaimon. - Annak tűnnek? - nem adok egyenes választ, már egyszer elmondtam, hogy ki vagyok és mit ajánlok neki. Nem óhajtom ezt elölről kezdeni. - Annak. De tudod mit, ez nem is lényeges. Részemről benne vagyok, de csak akkor, ha tényleg megkapom, amit akarok. - szögezi le, én pedig kényelmes mozdulatokkal gördülök fölé az ágyban. - Ha itt lesz az ideje, csupán hívnod kell majd és itt leszek. - suttogom ajkaira mielőtt még újra meghágnám. 2 nappal később... Egy idegen, viszonylag magas alak lépdel a hideg és párától nedves macskaköveken végig. Kezében egy pillangókést szorongat baljában, már napokkal ezelőtt eldöntötte, hogy kirabol valakit, mert azt hiszi, hogy másképpen nem oldhatja meg életének felmerülő problémáit. Hetek óta illúziók kísértik, amelyek olyan valóságosak, hogy joggal véli őket realitásnak, pedig ha sejtené, hogy az elmúlt időszakot lakásának rejtekében töltötte, jóformán ki sem téve onnan a lábát, akkor bizonyára nem hinné és vélné készpénznek, hogy hamarosan mindent elveszít, ami valaha is fontos volt számára, ha nem szerez valahonnan elég pénzt. De honnan? Az utca másik végében pedig egy nő alak bukkan fel, teste kecses és karcsú, ruhái a legmenőbb és legnagyobb divatikonok termései, ahogyan a cipők a lábán és a táska a vállán. Valójában nem gazdag, hitelkártyáin több ezer dolláros a tartozás, amit nem tud fizetni, de képtelen ellenállni a márkáknak és a vásárlásnak. Két napja pedig felajánlotta a lelkét nekem, cserébe egy szerződésért, amelynek csak néhány részletét ismeri. Sosem kérdezte, hogy melyek a számára fel nem fedett pontok, én pedig nem tartottam szükségszerűnek közölni vele mindent. A férfi azt gondolja, a nő igen jómódú, csak a táskája két ezer dollárt ér, a feléért már egészen jó el tudná azt adni az interneten, csak el kell vennie a nőtől és ennyi. És akkor nem jönnek a behajtók, akik az utóbbi hetekben különböző fizetési felszólításokat küldtek. Egyik sem volt valós, mind csupán illúzió, amelyet én teremtettem, de erről neki természetesen fogalma sincsen. Lépteit megszaporázza, és megerősíti magát lélekben, a kés csak azért kell, hogy fenyegetőbb legyen. Végül futásnak ered a nő nyomában, aki mit sem sejt semmiről, a végén pedig a fickó elkapja és a táskát akarja lerántani róla. Dulakodnak és a kés pedig előbb-utóbb a nő gyomrában talál magának új helyet. A fickó megretten tettétől és szaladva, inába szállt bátorsággal hagyja el a helyszínt, a lány tágra nyílt szemekkel próbál levegő után kapni, végül pedig egyetlen szót suttog el; Dantalion...- Csak nem szólítottál Kedvesem? - sétapálcám - amely nem állandó társam, most csupán az események fényének emelése céljából fogtam magamhoz - halkan és határozottan koppan minden egyes léptemmel az utcán és ver apró, de éles visszhangot, amely a falakról pattan le és jár táncot körülöttünk. - Segíts! - zihálja alig hallhatóan, életéért könyörögve, én pedig hihetetlen elégedettséget érzek ereimben szétfutni. - Nekem adod a lelked? - csak, hogy tisztázzuk a későbbiekre való tekintettel, bár erről már megegyeztünk jószerével. - Bármit... megteszek... csak... segíts... - már képtelen arra, hogy egy szuszra elmondjon bármit is. Én pedig megállok mellette, a térdeimre ereszkedem és a kezét emelem fel úgy, hogy lássam a csuklóját. - Ahogy akarod Kedvesem... - az önelégültség masszája szinte túlcsordulva folydogál hangomon keresztül és megsebzem fehér, egyenletes bőrét. Vérének fém és só oldotta szaga azonnal az orromba szökik és felkorbácsolja iránta és a fajtája iránt érzett gyűlöltemet, de már rég megtanultam uralkodni önnön magamon. Sebet ejtem a saját csuklómon és vérem az övére hullatom. Nézem, ahogy a bőrébe ég a jel, a pecsét, ami hozzám köti őt. Hamarosan elmúlik a zihálása és a fájdalma is tova libben, eltáncol a halál elől és nyer magának még egy kis időt. Lassan döntöm oldalra a fejem, ahogy értetlen tekintettel szemléli magát, húzza ki a kést a gyomrából és döbbenten pillog fel rám. Ott a kérdés a tekintetében, de nem hagyom szóhoz jutni. - Bosszúd tárgyát itt találod. - nyújtom át a címet, a férfiét, aki rá támadt. Remegő kézzel veszi át a kis névjegyet és még mielőtt folytathatnánk a diskurzust, eltűnök a szemei elől. Másnap... "Holtan találtak egy férfit a saját a otthonában, a rendőrség szóvivője szerint egy pillangókéssel vágták át az áldozat torkát. Gyanúsított még nincs, a rendőrség nagy erőkkel nyomoz."Az újság még harsogósan friss, ahogyan a hír is. - Ezt nem tehettem én...- Pedig te voltál. - ha képes lennék kacagni, akkor most nyílván megtenném, de sosem erőltettem eme megnyilvánulási formát, így néma örömmel szemlélem, ahogyan a lány hihetetlenül mered saját két kezére. Benne volt az indulat, hogy megbosszulja önmagát, én meg egy picit rásegítettem abban, hogy valóban akarja is. - Most pedig ideje, hogy hazatérjünk.- Haza? De én itt lakom... - nem méltatom válaszra. A lelke már máshová tartozik és itt az ideje, hogy végre én is megkaphassam, amit akarok. A játék csak most fog igazán elkezdődni... |
|
