Undorodom tőle, minden lélegzetvétele gennyes halálhörgésnek hat, vagy inkább angyali citerának, annyira elviselhetetlen. Vékony békaszáján megül egy nyálas morzsa, zabál, állandóan csak zabál, és mennyit nevet, mosolyog és kacag! Mintha szeretné ezt az ocsmány életet, ezt a ronda burkot, amibe a gondviselés beleparancsolta. Ó, ó, ó, TE! Ki nem állhatlak, hogy pusztulnál már el! De még nem szeretsz eléggé. Nem, nem azzal az izzó, ostoba és érthetetlen tűzzel, amivel csak a haladószív tud szeretni. Talán majd holnap kirohad végre a deformált koponyaüregedből minden értelem, és gondolataid szövevényes érzelemhálóját már csak én töltöm ki. Én, egyedül.

Holnap, ami kibírhatatlan sóvárgással csúszik át a mába.

Ma végre, ma ölsz értem. Órák vesznek a végtelenbe, és már meg is tetted. De miért remegsz? Senki nem lát minket, Te visszataszító-édes gyilkos. Áldozatod felett állsz, hörgő, nyöszörgő sóhajaid forró párát lehelnek az éjbe, és nem ereszted a kést. Ujjaid görcsös ketrecében mozdulatlanul tartod a véres acélt; éléről sűrű, ragacsos massza csöppen a kihűlt betonra. Felemészt az őrület, igaz? Idegdúcok robbannak szét, gerinced mentén erős karmokkal kapaszkodik fel az iszonyat, hogy tehetted? Öltél. Igen, az ott előtted egy ember, pont olyan, mint Te. Álmai és vágyai vérével együtt a mocskos utcakőre folynak, míg Te tovább élsz, tovább lélegzel. Igazságtalan? Ne kérdezz, ne láss lelkem mélyére, mert nem fog tetszeni szívem meddő burkában az üres semmi.
Keserű epe marja a torkomat, ahogy átölellek. El kell hinned, hogy jól tetted, hogy kettőnket mentetted, hogy szeretlek. Vizenyős szemed kétségek remegő pokla, nem, nem, nem! Tenyerem arcodra simul, két kezembe zárom ezt a vörhenyes förtelmet, és a papírvékony szájat, ó! milyen nagy hévvel csókolom. Nekem nagyobb szükségem van e hazugságra, mint neked. Hányinger döngeti egész lényemet, zsibbadt tagjaimban lassacskán ébredezik a kéj, vérlemezek rohannak az ezer meg ezeréves erekben, és egyre hevül a hús, nő az éhség, és a gyűlölet… kibírhatatlan lángokkal emészt. Megveszek érte!
De a Te szíved már nyugodtan ver a bordáid mögött, halkan szuszogsz, nem vagy ideges a bűnös borzalomért, amit a kedvemért tettél meg. Teljesen megbízol bennem, kétségnek hűlt nyoma, az ostobaság győzött feletted.

Add a kést.

Milyen szelíden engednek az ujjaid néma kérésemnek, elég egy testnek adott parancs, egy simogatás, egy hazugságból épült impulzus-utasítás. Mennyi idő is telt el, amióta együtt élünk? Négy-öt? Nem sok, tudom. De úgy tűnhetett, hű párod voltam, szeretőd és barátod, egy kicsit talán anyád és apád is, tanárod és játszópajtásod. Tökéletes kapcsolatot idomítottam magunkhoz, mert naiv voltál és buta, hittél mindenben. Hittél a szónak és az érintésnek, a hazugságból táplált álszentségnek – nekem.

Nézz a szemembe.

Látod már az íriszembe szorult gyűlöletet, igaz? Neked szól mind. Ajkamat undor húzza, ó, most vagyok csak igazán őszinte… Ez az a pillanat, amire évek óta várok, ami felébreszt, ami táplál, ami újabb századokba és mélységekbe lök a pokol kénköves bugyrában. Semmi sem édesebb kéj a csalódásnál, a remény látványos hattyúhalálánál, az emberi lelket felemésztő árulásnál, ami villámcsapásra sorvaszt el minden idegsejtet. Benned. Engem évszázadok óta ez táplál.
Az első szúrást a döbbenettől alig érzed, látom, még mindig képtelen vagy lerázni magadról a hitetlenkedés vassúlyát, vajon miként fordulhatott ekkorát a sors kereke. Egyik pillanatban még elszakíthatatlan bűn-kötelék fűz össze minket – ráadásul úgy érzed, szerelem is –, a következőben pedig ugyanazt a kést mártom meg benned, amit Te abban a szerencsétlen emberben. Hogy van ez… hogyan is? Kérded némán, és szemed könnyel telik meg, értékelhetetlen halandó nedvvel, áttetsző váladék-hányadékkal. Undorító, mindened undorító.
Még háromszor szúrlak meg, dühösen, ordítva, artikulátlan sikolyok közepette, mert nem viselem el, hogy hangosabb vagy nálam. Még a kiáltásod is förtelmes. Ó, hogy gyűlöllek! De önmagában az ölés sablon-mozdulat, kiüresedett tett, s mint ilyen, semmire sem jó, maximum százados unaloműzésnek. Sokkal kellemesebb a lelket megragadni és a pusztulásba lökni úgy, hogy a test még él, a húsban sokáig lüktet még a vér. Szándékosan úgy szúrok, hogy elkerüljem a forró szerveket, azokat a zsigeri kis életelemeket, amik létezésed feltételét adják.
Igazi mámor, azt hiszem, talán valamiféle kifacsart öröm ez. Nem tudom. Olyan sokat hazudtam, tettettem és színleltem, hogy elfelejtettem, egyáltalán voltak-e valaha igazi érzelmeim, mióta a pokolban megteremtem, mint rothadó húsban a csontféreg. Az se nagyon töpreng az érzelmeken.
Zihálva, tépett vigyorral az arcomon hajolok le hozzád, hogy gyötrelmes kálváriádat még kínzóbbá tegyem. Homlokon csókollak, és kegyetlen méregként hintem el tört szívedbe szavaim gúnyos halmazát: komolyan azt hitted, egy olyan nő, mint te, érdemes a szeretetre? Hogy megkaphat egy olyan valakit, mint én? Nézz magadra… Tündérmesében éltél, ejnye-ejnye, édes. Te tudod, mit? Nem öllek meg. Jegyezd meg ezt az arcot, de ne kerestesd, mert sosem fogod meglelni. Ostoba hülye… Szorítsd a kezedet a sebeidre, úgy, igen.

Jessica Anabell a 67. elgyötört, kiüresedett létezésbe hajtott élet a képzeletbeli listámon. Néha-néha még visszatérek bájos, törött játékszereimhez, hogy különös éhségemet mélyszomorúságukkal csillapítsam, de jelenlétem számukra mindig észrevétlen. Gyönyörködöm egy kicsit a tönkretett alkotásaimban, majd ha boldognak látom őket – mert ó, hát ilyet is szoktak! túllépnek rajtam, a borzalmakon, a bűnön –, egyetlen egyszer szúrok csak egy kicsi pontra két borda közt: egyenesen a szívbe.