Azt mondják, ember vagyok, de nem érzem úgy, egyszerűen nem tudom már mi tesz engem emberré. A bensőm üres, és fekete, mindössze egy héj vagyok, egy tökéletes fegyver ha úgy tetszik.

Volt valaha régen lelkem, életem és minden olyasmim, ami egy normális embernek, de meghaltam belül. A bérgyilkosok élete nem könnyű, én pedig mindezt első kézből tapasztaltam meg. Japán vagyok, a yakuza nevelt fel, és mondhatom a taníttatásom illetően elég kreatívak voltak. A szüleimet hamar elvesztettem, nem i igazán emlékszem már rájuk. Az arcuk, mint valaki fakó kép, egyre elmosódottabb lesz, és nem tudom kiélesíteni a vonásaikat. Elvesztettem őket, még az emléket is.  Mivel aktív gyermek voltam, jó egészséggel és fizikummal felfigyeltek rám, és különleges képzési programba kerültem, ahol a testi fejlődésre legalább annyi hangsúlyt fektettek, mint a szellemi oktatásra, és ennek eredménye az, amit most a testemnek nevezek. Különös dolgokra tanítottak, és nagyon részletesen vettük az emberi anatómiát is.

Később, feljebb kerültem, mert jó eredményeim voltak. Onnan nem volt visszaút, nyíltan elém tárták hogy a yakuza utánpótlást képeztet és vagy haladok tovább az úton, beváltva a támogatóim reményeit, vagy az életem akkor és ott véget ért volna. Féltem, és élni akartam, így hát mentem tovább, és megismerkedtem a dolgok veszélyesebbik felével. Fegyverekkel, mérgekkel, technikákkal, diplomáciával. Elvették a nevem, többé nem Hakurei voltam, hanem Alex. Idegen, mint a személyiség amit magamra kellett húznom. Saját magam számára is idegenné váltam.

Az első bukásom a gyilkosságnál volt, hidegvérrel meg kellett ölnöm egyik sorstársamat, mert szerencsétlenül alakultak a dolgok, és arra kényszerítettek hogy fegyvert szegezzek rá és meghúzzam a ravaszt. Remegett a kezem, nem tettem meg. A büntetés rosszabb volt, mint amit bárki el tudnak épzelni a romantikus, nyálas filmek alapján. Megkínoztak, megtörtek. A testem és a lelkem egyaránt. Nem tudom mennyi ideig voltam az alagsorban hol vasban, hol kötelekkel, hol más módon megalázva és szétrombolva. Elvesztettem a fényt, azt a fényt ami elvileg mindenkiben ott ég, és mindenki sajátja. Bennem kialudt. Ahogy a halál után könyörögtem némán, a földön fekve a saját mocskomban. Már nem számított semmi, hiszen elbuktam. A bukást nem szokás díjazni.

Aztán mégis történt valami, mert a félhalott állapotból visszarángattak, és életre pofoztak. Egy hónap után még mindig életben voltam, ez tetszett nekik, és kaptam egy második lehetőséget. Rendbe hozták a testem amennyire lehetett, de a lelkemet már nem tudták, az a fény elveszett és csak a megtört fénye maradt. Már semmit nem veszthettem. Újra tréningezni kezdtem, előbb egyedül, aztán visszatettek csapatba de nem bírtam megmaradni köztük, nem bírtam csapattal dolgozni, és mindig az egyszemélyes munkákra koncentráltam. Mikor ismét előttem térdelt egy gyengébben teljesítő szerencsétlen, remegve, nekem nem remegett meg a kezem. A lövés tiszta volt, tízpontos.  

Az első komoly munkám, az az úgynevezett vizsgamunka volt, amikor élesbe ment minden. Igazi célpont, igazi veszély, rizikófaktorok, és körülmények. Alaposan neki kellett tervezni. Egy nap alatt kellett élhető stratégiát felállítani, hiszen most már csak a magunk tudását használhattuk. Már nem voltak oktatók, akik segítettek volna. Akinek nem sikerült a munka, meghalt. Hogy a helyszínen vagy később, rendőrkézben vagy a saját társaik által az mindegy volt. Magam is végeztem párral.

A munkám jól ment, nem hibátlanul, de megoldottam, a célpont meghalt, és biztonságban visszaértem a bázisra ahonnan elindult mindenki és megkaptam az első pénzösszeget. Tiszta üzlet. Később tudtam meg valamit, ami sosem volt tudott. Démonok és angyalok járnak közöttünk. Nem őrültem meg, mindkettőt láttam! Harcoltak, földöntúli küzdelmet vívva és nem vettek észre. Soha nem beszéltem erről senkinek, de azóta tudom, és egyes emberekben látni vélem ezt vagy azt.

Elhagytam az országomat, útra kellett kelnem hogy  bebizonyítsam a szervezetnek, hogy nem csak otthon vagyok jó, hanem helyt állok a nagyvilágban is. Huszonegy éves voltam, kiégett gyilkos. Egy sor munkával magam mögött, és ezek száma a mai napig szaporodik. Ebben vagyok jó, ezt tudom csinálni, hát csinálom. És jól csinálom. Mert semmim nem maradt.