ElőtörtnetNem született királynőnek, véren vette a koronát, amelyet olyan kevés ideig viselhetett. Nem akart a férfiak talpa alatt élni, így hát méregre cserélte a nászt, amelyet újdonsült férje követelt tőle, majd méreggel váltotta ki a trónt a bátyjától, aki méltatlanul kapta azt, és egy föld alatti tömlöcbe záratta az öccsét, mielőtt felhasználták volna ellene. Saját magáért cselekedett, a saját szabadságát akarta, a saját szeretőjét, a saját életét, de hitt abban, hogy mostmár a népének adhatja ezt az életet, hogy bölcs és jó uralkodó lesz, és a neve a felemelkedéssel fonódik majd egybe a történelemkönyvekben, és országa évszázadokig a fejlődés szimbóluma lesz. Gabonát osztott és új templomot emelt, a tudományra semmi pénzt nem sajnált a kincstárból, pártolta a művészeket, napjában egyszer meghallgatta a panaszosokat és nem tűrte a rabszolgákkal szembeni kegyetlenkedést. Igaz, eleinte azt mondták róla, hogy démonokat szolgál és kárhozott, de aztán a városi őrség szétoszlatta a tömegeket. A tanácsosai szerint szerették. Elvégre a királynőjük volt. Csak idő kérdése volt, hogy megszeressék.
És akkor eljött a járvány.
Mikor kitört a felkelés, az utcákat elöntötték az oszló tetemek, és a palotát ostrom alá vették, miközben a szeretője a karjában haldokolt, és már mindent elveszített, őt hívta. Hiszen minden nép nyelvén volt neve annak a sötét istennőnek, a betegség és halál istennőjének, őt hívta, és könyörgött neki, magát kínálta a sajátjaiért. A Ragály lovasának azonban nem kellett alkudoznia a halandó királynővel. Elvette őt és elvett minden mást is. Mindaz, amiért lélegzett, ma a történelem sorközeiben sem létezik már, a virágzó kultúrát, minden emlékezetével, ragyogó művészeteivel és haladó tudományaival egyetemben Contagion összemorzsolta finom ujjai közt. Ennél gyötrelmesebb büntetést pedig nem tudott rámérni a pokol, noha az első évszázadokban ugyancsak végigkóstolta a szenvedés ízeinek minden nüanszát.
Korántsem ő volt az első vagy egyetlen, aki életében uralkodott, hogy aztán halála után a lovas lábánál térdeljen. Még csak azt sem gondolná, hogy rendkívüli szórakozást nyújtott volna a kézhez szoktatása; volt ő is fiatalabb, makacsabb, ostobább, de aligha jobban, mint mások... Contagion mégis eljött érte a pokol mélyére, kiemelte a lángokból a lelkét, és kényszerítette, hogy hálás szolgálója legyen, bár utólag tekintve, ugyan mit tartogathatott volna számára a tisztítótűz, ami úrnőjénél kegyetlenebb lehetett volna?  
Elkerülhetetlenül az volt a sorsa, hogy bálványozza ezt a könyörtelent, hogy imádja anyjaként, nővéreként, asszonyaként, hogy a kínt is mohón falja a tenyeréből és könnyfakasztó gyönyört találjon ritkán osztogatott figyelmében. Attól a pillanattól kezdve, hogy beletört a szolgalétbe, nem volt több eszköze, hogy méltósággal viselje alávetettségét, bár megpróbálta. Talán mégis ez volt az, ami megunhatatlan játékszerré tette: megvetendő, nevetséges emberi vonásai, az utolsó cafatok egykori önmagából, amik még megmaradtak, miután Contagion néhány százszor darabokra szedte és újra összerakta, hogy valami magának tetszőt alkosson belőle (ó, hogy milyen sokáig eltűrt bármit, hogy milyen sokáig hagyta magát összeszorított foggal csiszolni, hogy megfeleljen neki!). Talán szándékosan maradt megvetendően és nevetségesen emberi, hogy legalább játékszerként érdekes legyen – talán még tegnap is reménykedett benne, hogy több lesz a szemében, mint játékszer.
Elszánt tökéletességre törekvésének hála az évezredek nem múltak el felette nyomtalanul: aligha gondolná bárki, hogy Contagion szűkszavú ágyasánál több is van benne, de számára nem adódott lehetőség elkényelmesedni, nem erősödni tovább. Képessége, amely ma is mulatság tárgya, meglepően hasznosnak bizonyult az újabb korokban, ahol az étel, a kábulat eszközei, a hús és az erőszak olcsón megvehető, a teremtés vágya meglepően kelendőnek bizonyult, és amikor úrnője épp nem tartott igényt a szolgálataira, számtalan lelket szerzett a pokolnak. Eleinte a megfelelés vágya vezérelte, hogy jobb és jobb legyen, hogy egyszer végre elég jó legyen, később a megalázó, egyre több gyűlölettel keveredő szenvedélyt használta hajtóerőként, hogy addig se teljen hasztalanul az idő, míg elég idős lesz ahhoz, hogy szabad legyen – mikor pedig rájött, hogy ez a pillanat magától soha nem fog eljönni, mindennek a felgyülemlett energiának új célpontot kellett találni.
Soha nem jutott volna eszébe, hogy beleharapjon a kézbe, amely etette, még ha ecettel és epével etette is, ha Contagion elereszti a láncot. Bűnhődnie kellett, megbűnhődött. Tartozása volt, megfizette. Nem kívánt mestere lovának nyergébe ülni, beérte volna azzal is, ha megküzdhet azért, hogy feljebb jusson, és kap egy kis saját uradalmat, kiépítheti a saját kis poklát a saját rövid pórázon tartott démonaival... de mikor rádöbbent, hogy csak egy választása van, már elég magasra csapott benne a gyűlölet, hogy elfogadható legyen ez is. Miért is indulna a kezdő pozícióból, mikor rabszolgából azonnal mesterré is válhatna. Ehhez ott van minden a kezében, mert Contagion sosem tartotta semmire, vele szemben sosem volt óvatos – miért is lett volna, mikor olyan kutyát nevelt belőle, aki akkor is a kezét nyalja, ha üti.
Most azonban már felesleges kapkodni, megvárja a tökéletes időpontot. Ugyanolyan higgadtan fésüli a haját és ugyanolyan rezignáltan készíti el a fürdőjét szüzek véréből és fehér rózsaszirmokból, ugyanolyan sóvár gyötrődéssel szolgálja ki a testét, de közben tökéletes hálót sző: ismeri a gyenge pontjait, gőgjét, ismeri minden, a vérét áhító ellenfelét és minden egyes félelemből hű szolgáját, és mindennél jobban ismeri azokat az újszülött démonokat, akiket az úrnőnek gyűjtött, de mégis hozzá hűek, mert ő adott, míg Contagion csak elvenni képes...  
Csak azt sajnálja, hogy ahhoz, hogy elvehessen mindent, ami a gazdájáé volt, most meg kell ölnie – pedig mennyivel szívesebben fizetné vissza kis részletekben a kölcsönt, kamatostul, évezredekig... de ezt a kis veszteséget, úgy tűnik, még el kell viselnie.