ElőtörténetAz első emlékem egy láncra vert férfi, aki sikít, mert a lába oltott mészbe lóg. Az arcát néztem, azokat a torz vonásokat, amik a fájdalomtól felismerhetetlenné váltak. Emlékszem, hogy egy cseppet sem sajnáltam. Biztos már akkor hozzá voltam szokva az ilyen jelenetekhez, mert szülőapám, Arimathia, az első démonok egyike eddigre már nagyban ügyködött az elkárhozott lelkek kínzásában. Meg kellett tanulnom, hogy kik milyen formában érkeznek, mit lehet velük csinálni. Arimathia azt ígérte, hogy ha nagy leszek, majd a nyomdokaiba léphetek és olyan dolgok várnak rám, amikről álmodni sem mernék. Mertem álmodni, vadakat, durvákat, izgalmas jeleneteket. Ezek nem csak az én álmaim voltak, hanem kezdtem tapasztalni, hogy mások éjszakai képzelődései jelentek meg a fejemben. Mikor a Földre mentünk, hogy tanuljam a képességeimet, emberekkel aludtam, közéjük tartozónak mutattam magam és reggel elmeséltem, mit álmodtam. Ők is pont ugyanazt. Egy idő után már nem meséltem el, hanem megtanultam, hogy mit jelentenek ezek az álmok. Lehúzzák a leplet az emberről. A jótét lelkek, akik befogadtak, mint vándorló leánykát, az út porától kitikkadt száműzöttet, éjjel megmutatták az igazi arcukat. Nem volt más teendő, mint ezzel visszaélni. Összekavartam a szálakat. A lányáról álmodó apát pont oda irányítottam, ahol a már eladó sorba került gyermeke fürdőzött. Elirányítottam a varázslót, aki összeesküvést tervezett a törzsfőnök ellen és olyan helyen voltam vele, ahol senki nem hallhatott volna minket – ha én meg nem szervezem, hogy pont az hallja, aki utána nyakát veszi az árulónak.
Apám szerint túl finom voltam, meg akarta mutatni, hogy milyen az igazi démonlét. Nem barátkozunk az emberekkel, nem simogatjuk őket, csak pusztítjuk. Elkezdődött a harci oktatásom és a kelta földeken időről időre felbukkant egy apró termetű, de kardforgatásban és pajzsharcban jeleskedő fiatal nő. Élveztem, ahogy a legnagyobb katonákat is elvertem és a sebeim mellett is állva tudtam maradni. A legkülönbözőbb csatákban vettem részt és az utolsó szálig kiirtottam az ellenfelet. Az emberek olyan ostoba lények, mindig háborúztak, egymást irtották. Nekünk nem is kellett nagyon sok mindent tenni, csak be kellett szállni. Élveztem, ahogy patakokban folyt rajtam a vér, a hajamat is vörösre festette és csak a szemem világított. Hosszú évszázadokig éltem ilyen kaszabolóként és élveztem. Békeidőkben viszont nem tudtam mit kezdeni magammal. Már nem úgy mentek az intrikák, rákaptam a húsra és vérre. Afrikában jelentem meg, ahol csodámra jártak, istennőnek tartottak. Eleve rengeteg hamis istenük volt, miért ne adtam volna nekik még egyet? Imádtattam magam és áldozatokat kértem, akiknek a vérében megfürödhettem. Húsukból enyém volt az első és legnagyobb falat, aztán mindenki kapott belőle, törzsi ünnep volt az emberevés.
Lassan, nagyon telik az idő a mi világunkban. Királynő lettem, istenkirálynő, valójában pedig az ördögöt szolgáltam. Apám eddigre meghalt, mert nagy csatározások voltak odalent. Anyám maradt velem, Ishtar, aki szintén tudta, mi fán terem istennőt játszani. Vége lett a jó világomnak, nem maradhattam tovább úrnő, hanem sokkal alantasabb feladatokat kellett teljesítenem. Falánkság bűnébe vinni önmegtartóztatókat. Hazugságokra kényszeríteni igaz lelkeket, csupa unalmas dolog, de ezeken minden démonnak át kell esni, mikor eléri a 700. életévét. Nem szerettem, borzasztóan egysíkúnak találtam. Mivel nem tiltották meg, hogy élvezetet is leljek a munkámban, becsúszott pár faluszéli mészárlás, felgyulladt otthonok, vadak elé vetett gyermekek. A világ különböző vidékein bukkantam fel, de Európát szerettem legjobban. Még tiszta volt és érintetlen, de vad. A munkám gyümölcsének köszönhetően egyre több „ügyfelemet” láttam viszont odalent megtaláltam a célomat: apró kötődésekre szert tenni, mert ha valakit már ismerek, láttam porban és ragyogásban, akkor nagyobb öröm a hátát szurkálni vagy forró ólommal kínozni.
Én tisztavérű vagyok, így elkerült az, amit az alantasabb lények, az emberek és a hozzájuk csökevényesedők szerelemnek hívnak. A testem kívánta az együttléteket, de ezek mindig állatiasak voltak, vérfürdőbe torkollottak, főleg a pokolban. Amikor teherbe estem, nagyon megijedtem, de meg akartam tartani. Legyen még egy gonosz lélek, egy tisztavérű, pokollovag és gyűjtő gyermeke, aki majd olyan lesz, mint én. A feladataimat még könnyebb volt így végezni, mert egy leányanyára szinte mindenki hallgatott. Úgy bántak velem az emberek, mint egy hímestojással. Bármit megtettek a nőnek, kinek férje hősi halált halt. Ez volt a történet, amit előadtam. Az utolsó hónapokat már odalent töltöttem, csak a vermekhez látogattam el. Amikor eltelt a kirendelt idő és a fájások megkezdődtek, elfolyt a vizem, akkor több órás kínlódás következett. Gyötrelmes volt, iszonyatos, azt hittem, mindenkit megölök magam körül. Erős démonok vettek körbe és amikor az egyik végre kihúzta azt a véres csomót, ami félig én voltam, félig egy azóta már elhunyt pokollovag, nem tudtam örülni. Néztem és undorodtam tőle, ahogy magamtól is. Elgyengültem, nem mások vére folyt rajtam, hanem az enyém. Hagytam, hogy elvigyék a gyermeket, én össze akartam szedni magam. Hetek teltek el és még mindig nem bírtam ránézni. Végül megkerestem azt, aki pesztrálta, elkértem tőle és magam vágtam sziklához a gyermek fejét. Be kellett fejezni, nem hagyhattam, hogy görcsbe álljon a gyomrom, ha rá gondolok.
Még kegyetlenebb módon bántam el az emberekkel, a feladatokat is elrontottam, mert életüket oltottam ki, mielőtt meggyaláztam volna őket. A Mennyekbe is sokan kerültek közülük, ez abszolút bukást jelentett. Az angyalok megtaláltak egy alkalommal és ahelyett, hogy örültek volna, mennyi lakóval gazdagítottam az égi országot, számon kértek. Ők négyen voltak, erősek, nagy fegyverekkel, én pedig már túl régóta a Földön jártam aznap, hogy teleportáljak. Küzdöttünk, büszke vagyok rá, hogy kettőt levágtam, de aztán én is kaptam olyat a pengéikkel, hogy kínzott a fény, a szent erő. Azt hittem, most jön el a halálom. Meg se tudtám számolni, hány szúrt és vágott seb csapott engem a földhöz. Az angyalok elmentek, hagytak volna meghalni. Két gyermek talált rám és nem olyanok voltak, mint az átlag gyerekek. Mutogattak rám, kővel dobáltak. A lábamnál fogva húztak el a patak felé, ahol az anyjuk épp sütögette a vacsorát, egy nyársra húzott vaddisznót. Érezni kezdtem, hogy a mama olyan, mint én, sőt még ismerem is. Amikor megfordult és fejéről levette a kámzsát, akkor láttam meg Ishtart. A testvéreim féldémonok voltak, undorítóan emberiek, de a viselkedésük legalább helyes volt. Anyám hagyta, hogy tovább kínozzanak, rajtam tanuljanak. Sikítottam, kapálóztam, ettől csak még több vér ömlött ki belőlem és mikor már bokáig lerágták a lábamat, akkor ájultam el. Anyám nem a halálomat akarta, egyszerűen felhasznált, mint én is másokat. A pokolban tértem magamhoz és hosszú pihenő után megint önmagam voltam. Utáltam mindenkit, anyámat, a kis féreg tesóimat, mégis éreztem, hogy egy faj vagyunk, egy a célunk.
Ahogy erősödtem, már lassan a 3000. életévemben jártam, angyalokkal is egyre bátrabban mérkőztem meg. Sajnos nem találtam meg azokat, akik egyszer úgy helyben hagytak. Egész napokon keresztül vagdostam szárnyakat, húst és beleket, ha tudtam. Hamarosan új kontinenst kellett felfedeznem. Mi már ismertük, jártunk is ott nem egyszer, de ahogy a világ egyesülni látszott és Európa egyre messzebbre evezett, oda kellett rá figyelnünk. Előkészítettük a terepet, az indiánokat elmélyítettük a mocskos, véres üzelmeikben, törzsi csatározásokat szítottunk, eltiportuk az erkölcseiket. Mire a fehér ember megjelent, több évezredes munkánknak köszönhetően minden készen állt.
A telepesek közé keveredve igyekeztem meggyőzni a kiválasztottakat, hogy a bálványimádókkal ne bánjanak olyan kegyetlenül, hanem inkább tanuljanak tőlük. Ártatlan szertartásokat mutatnak be, ártatlan ereklyéket készítenek és ők is ugyanolyan jó emberek, mint a konkvisztádorok. Nehéz volt, mert ezek hithű emberek voltak, tűzzel-vassal téríteni akarták a rézbőrűeket. Felerősítettem hát az agressziójukat és egyre brutálisabbak lettek. Az arany is megszédítette őket, hamarosan már nem a hitért küzdöttek, hanem a csillogó ékszerekért, a vagyonért. Társaimmal sikerként könyvelhettük el az egészet és nekünk is tetszett, hogy a szent köntös alatt rothadó húst lehet találni. Mielőtt a kolóniák létrejöttek, vad harcok következtek. Részt vehettem bennük és pusztítottam az embereket, ahol csak értem. Mindkét oldalt erősítettem és gyengítettem, elárultam nekik a stratégiákat, kijátszottam őket egymás ellen, aztán karddal estem nekik, mikor összecsaptak. Remek idők voltak!
Amerika a háborúk hazája lett. Örökké harcoltak valamin. Az ember lényege ez, nem tűri, ha másnak több van, ha más másmilyen. Lucifer szép munkát végzett. Igyekeztem mindenhol ártani, életeket kioltani, a meglévőket megrontani. A tesókáim jöttek mellettem, ha épp nem tudtak mástól tanulni. Nem sok reményt fűztem hozzájuk, túl emberiek lettek. Ahogy velem bántak az első találkozáskor, az még egész jónak tűnt. Tudtam, mi rontotta el őket: az emberek. Túl sokat voltak közöttük és nem ők hatottak a halandókra, hanem azok rájuk. A vérükben ott volt, hogy esélyesek erre. Elvittem őket egy kukoricaültetvényre és rájuk parancsoltam, hogy öljenek meg mindenkit. Kivétel nélkül. Elkezdték, de 15 ember után megálltak és hagyták, hogy a többi elmeneküljön. Fekete szemekkel néztek rám, féltek és dacoskodva földre dobták a kardot. Akkor untam meg, leszúrtam a kis rohadékokat, kivéreztettem őket. Minden erőmet összegyűjtöttem, teleportáltam és anyám lába elé dobtam a tetemüket a közeli városban. Mikor elmeséltem, mi volt, Ishtar rábólintott, hogy jól tettem, mert már ő is látta, hogy ezekből semmi se lesz.
Ahogy teltek az idők, az emberek egyre komolyabban kezdtek szerveződni, birodalmak álltak fel, olyan fegyverek készültek, amik egész városokat tudtak lerombolni. Annyi csatában vettem részt, amennyiben csak tudtam. Európa is bővelkedett bennük, ezért vissza-vissza jártam. Nem bírtam leállni, a vérszomj hajtott. A legizgalmasabb az volt, mikor a katonák mind a harctéren masíroztak, én pedig a városban hátrahagyott emberekkel szórakozhattam. Az álmaikat ki tudtam olvasni, azok pedig elárulták a legbelsőbb titkokat. Olyasmikre kényszerítettem őket, ami után garantált a kárhozat és amint beteljesítették a bennük rejlő bűnös vágyat, már törtem is ki a nyakukat. Ekkorra már a legerősebb angyalokkal is meg tudtam mérkőzni és elnyertem a Pokollovag címet. Nem akartam újoncokat tanítgatni, inkább beszálltam mindenbe, ami pusztítással járt. Az angyalok próbálták menteni a menthetőt, megakadályozni a világméretű háborúkat, én meg keresztbe tettem nekik. Ahogy meglátok egyet, elfog a gyilkolási vágy, de előtte még szeretek elszórakozni vele, bűnre csábítgatom, hátha mégse olyan erős az a legendás mennyei tisztaság.
Amikor hivatalosan is rátörtünk a Földre, csodásabb idők jöttek, mint valaha. Jöttünk, láttunk és győztünk. Ez az észak-amerikai kisváros remek hely, én is ide fészkeltem be magam. Királyság volt a miénk, sötét és vörösen izzó birodalom, ami tobzódott az élvezetektől, az égig kiáltott, a pokolig csordogált a kárhozottak vére. Nekem és még sok társamnak hatalmas csalódást jelentett, mikor Lucifer lehúzta a rolót és megint békét hirdetett. Ez csak a felszín, de nem tudom, mi szükség volt rá. Titokban ténykedhetünk, senki nem tudhatja, kik vagyunk és hogy kik az ellenfeleink. Nem adtam fel. Az emberek arra ítéltettek, hogy szenvedjenek, én pedig elhozom a szenvedést. Időm van, kivárom, amíg újra eljön a nagy idő és lángra lobbantjuk a Föld egészét.