Előtörtnet
A pokolban születtem 3312 éve, ha jól számolom. A pontos időpontban nem vagyok biztos, akkoriban kissé másképp használták a naptárat. Az biztos, hogy a földön éppen tél volt. Hideg, jeges szelek és hóviharok voltak az első emlékei anyámnak arról, amit látott, mikor nem sokkal később feljutott. Engem is magával vitt. Furcsa kettősség ez. Anyám, Lilith, a Bibliából már jól ismert nő igazából soha nem volt ezer gyermek szülője. Pontosan nem tudom, én hányadik voltam gyermekei sorában, de nem az első és nem is az utolsó. Valahol középet helyezkedtem el és ő fel volt készülve rá, hogy meghalok. A belviszályok időszakában a gyermek élet nem volt szent. Tudta, ha magamra hagy, valaki elvághatja a torkomat. Így a Földre is magával vitt, Egyiptom napfényben és kígyóméregben fürdő földjére. Könnyedén meghalhattam volna itt is, de a képességem bizalomra adott okot neki. Szinte az első pillanattól képes voltam erőt nyerni másokból és ezt felhasználni. Minél több energia volt a testemben, annál kékebbé váltak a szemeim, elrejtve nem emberi lényem legnagyobb bizonyítékát. De ez az erő kiszámíthatatlan volt. Megtöltött és túl fiatal voltam, hogy visszaadhassam, így a testem ott hasznosította, ahol tudta. Hónapok teltek el anélkül, hogy egy falatnyi ételt elfogyasztottam volna, évekig nem öregedtem egy napot sem. Hosszú és szerteágazó gyermek kor jutott nekem a legkegyetlenebb helyeket. Az aranyszőke hajú, hófehér bőrű kislányt a fáraó háremei rejtették, különböző istenek és istennők főpapjai pártfogolták. A pokolban pedig a legmagasabb körök felügyelték. Gyermeki testben, gyermeki lélekkel is hamar megértettem, mi az életben maradásom záloga. Nem csaphattam zajt, nem sírhattam, vagy vehettem el túl sok energiát valakitől. Megtanultam csendes lenni, anyám távollétében napokig vagy hetekig ugyanabban a teremben maradtam, egy-egy játék vagy kisállat társaságában. A macskák voltak a kedvenceim. Szerettem és utánoztam őket. Furcsa tény, hogy nem féltem. A fiatal démonok egymást ölték, de az igazán idősek, a nagy öregek már nem. Ők méltóságon alulinak tartották egy gyermek kivégzését. Így megtűrtek. Mikor pedig idősebb lettem, tanítottak is a maguk módján. A testem ugyan nem sokat nőtt, de az elmém fejlődött bizonyos szinten. Már nem a labdák és szénrajzok vonzottak, hanem a kártya és táblajátékok. Órákig játszottam egymagam, mire valaki csatlakozott hozzám. Szenet- és ostáblák között éreztem jól magamat és értettem meg, mit jelent a kegyetlenség. A bábukat ugyanolyan fájdalom nélkül áldozták ők be a győzelem érdekében, mint az embereket. Nem hagytak nyerni, de meséltek. Én pedig figyeltem. Fejlődtem. Többé már nem féltem. Megértettem, hogy a pokol a végső büntetés helye, a démonok pedig irányítják. Ugyan mi rosszabb várhatott volna rám?
Évszázadok álltak rendelkezésemre, hogy megértsem a világ működését. Mire elértem azt a kinézetet, amelyet már felnőttnek tartottak a korban, tudtam, hogyan élhetem túl a pokol minden zordságát. Megszerettem a tanulást is. Ha nagy tudású démonról hallottam, megkerestem. Leginkább a nyelvek vonzottak. A filozófia másodlagos volt, de a kísérletek érdekeltek. Matematika, kémia, csillagászat és zene alkotta a napjaimat. És a harc. Gyűlöltem, de tanultam azt is. Közben pedig a föld változott. Birodalmak buktak el és emelkedtek fel. Az ókor tudását elfelejtették az élők. De én nem. Tisztában voltam az egyiptomiak tehetségével és képességeivel. Az ottani nők mindig makulátlan és ápolt megjelenésével. A szépítő szereik összetételével. Amíg az emberek a tudatlanságba süllyedtek, én újra és újra felelevenítettem ezeket a tényeket…
A kedvencem a középkor és a kora reneszánsz volt. A kísérletezések ideje. Én magam is imádtam az alkimistákat és felhasználtam a tudásvágyukat. A világ még ma is emlékszik valamire, amit akkoriban találtam ki. A bölcsek köve létezik. Csak éppen soha nem kő volt. Hanem egy unatkozó démonnő. Felhasználtam az erőmet és új hitet alkottam. Az energiám egykor régen fiatalon tartotta a testemet, így érdekelt, képes-e mással is megtenni. Majdnem fél évszázadon át sikert is értem el vele. A szóbeszéd pedig szárnyra kapott a vörös kőről, amely képes örök életet adni. És arannyá változtatni a fémeket. És még a jó ég tudja hány egyéb dologra. Hosszú ideig túrták a földet és görnyedtek az asztalaik felett a tudósok, remélve, létrehozhatják. Sikert nem értek el vele, de kiszakították az embereket a tudatlanságból. És a fejlődéssel felfedeztek rengeteg eszközt, amelyet hasznosítani tudtam. Én segítettem nekik, ők pedig nekem, hogy a legjobb méregkeverővé válhassak, akit csak találni lehet…