Előtörtnet
- Ki az apám? – köszönés nélkül szegezem a kocsmapult mögött álló nőnek a kérdést, amit ő persze egy fáradt sóhajjal nyugtáz.
- Ezerszer megbeszéltük már ezt Ginger…. nem fontos – préseli a szavakat, már érzem, érzem, hogy anyám egyszerűen indulatossá válik, tehát mindig felhúzza magát, mikor a téma szóba kerül. Kicsit meg is bánom először, de aztán hamar eldöntöm, akkor se bújhat ki ez alól. Kötelessége tudatni velem, mikor ilyesmik történnek.
- Aha… csak mikor utoljára szóba került, még nem tudtam, hogy képes vagyok erre… - pont kapóra jön, hogy az egyik férfi idegesen csap az asztalra, koncentrálok, kicsit a másik pillanatban már sztoikus nyugalommal dúdolgat a zenegéppel együtt, ami elég szürreális képet mutat így.
Anyám egyből karon ragad, és egy kis szobába vonszol, hiába az ellenkezés, próbálom lerázni magamról a kezét, egyszerűen nem megy.
- Megőrültél? Nem teheted ezt csak úgy. Az emberek…
- Felfedték magukat, minek itt köntörfalazni? Közéjük tartozok, igaz? – vágok egyből a szavába. A nő meglepődik, nem tudom, hogy a hirtelen neki szegezett kérdésen, vagy a tényen, hogy elég gyorsan összeraktam a kirakóst, minden igyekezete ellenére, majd erőtlenül biccent. Eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát, keresztbe fonom kezeim a mellkasom előtt, és mereven nézem, ahogy leül, a hajába túr és elmerül a gondolataiban.
- Nem is tudom, hol kezdjem…
- A felvilágosítás részét letudhatod, tudom, semmi közöm egy gólyához, vagy méhecskéhez se – egyszerűen képtelen vagyok nem tárgyilagos lenni. Haragszom rá, amiért ezt próbálta eltitkolni előlem. Talán, ha természetfelettiek nem fedik fel magukat, azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy csak egy elfuserált emberi példány vagyok…  
- Nem tudtam, hogy démon, mikor meg megtudtam, már nem érdekelt. Lebilincselt, teljesen magához láncolt, és a világ legboldogabb nője voltam mellette… a fellegekben jártam, mikor kiderült, hogy terhes vagyok, dédelgetett álmom, hogy egy család leszünk, úgy tűnt akkor, kezd valóra válni. Sose mondott ilyet, sose adta még csak jelét se annak, hogy ő is így gondolna a kapcsolatunkra, de fiatal voltam, és naiv… nem láttam tovább a szememnél. A szavai… a hangja… - megrázza a fejét, nem pedig összepréselem az ajkam, mikor meglátom anyám elkínzott arcán az első könnycseppeket… Mégse tudom megkönnyíteni a dolgát, nem tudom azt mondani, hogy oké, hagyd a francba, ráadásul furcsa elégedettséget érzek, miközben csak egy meggyötört nőt látok.
- Szerettem őt, az életem adtam volna érte. Megszakítottam a családommal a kapcsolatot, eltűntem otthonról, csak érte éltem. Számomra a világon senki más nem létezett, csak ő, majd te… de… amint közöltem vele, hogy gyermekünk lesz, nemes egyszerűséggel eltűnt… sose láttam többet, de eleinte éreztem, nem tudom hogyan, vagy miért, de egyszerűen tudtam, hogy figyel ránk, szemmel tart minket… aztán már minden időmet te ölted fel. Normális életet akartam neked, nem akartam, hogy bármi is ragadjon rajtad az apádból, bár ez már a születésedkor elbukott… azok a szemek, meg a tekintet… mintha csak őt látnám – halvány, gyenge mosoly fut végig az arcán egy pillanatra, amíg belenéz az én kifürkészhetetlen tekintetembe.
- Aztán a viselkedésed… nehéz volt veled bírni gyerekként is, és még most sem könnyíted meg a helyzetem, de… arra nem gondoltam volna, hogy még ezt is öröklöd… értsd meg Ginger, nem használhatod csak úgy, most béke van, most talán nem érdekel senkit, de tudom… sokan mondják itt, hogy ez a béke annyira tünékeny… Bele se merek gondolni, mi lenne velem, ha téged is elveszítenélek – kétségbeesetten kap az arcomhoz, hogy végigsimítson rajta, és eltűrjön egy arcomba lógó hajtincset, én pedig csak állom… semmit, az égadta világon semmit nem vált ki belőlem ez az érintés.
- Értem… - lassan bólintok, majd sarkon fordulok, és kilépek a kocsmából, ott hagyva egy kétségbeesett nőt, egy csomó alkoholistával, meg még ki tudja, mivel. Valóságos mintagyerek vagyok, ugye?

- Áááá ez baromi nagy volt…
- Mi van? -  épp csak horkantom, miközben a fiatal, pezsgő hang tulajdonosára nézek.
- Amit azzal a férfival csináltál bent… tudom, hogy te voltál, én is félvér vagyok, csak a másik táborból, ha érted… a glóriásak.. – nevet fel a saját ergya poénján, mire a szemöldököm felszökik.
- Ohh.. izé… Derek vagyok – kezet nyújt, de én egyetlen árva jelét se mutatom annak, hogy viszonoznám a gesztust, mire most meg kínjában nevet fel.
- Figyelj, ha már így összesodort minket az univerzum, nincs kedved beülni valahová, vagy mit tudom én? – elismerem, nagyon mulattat ez az esetlenség, az arcomra viszont ez nem ül ki. Sőt… elég érdekes fejet vághatok, mert mintha kicsit megrettenne.
-  Tudod, süti, vagy ilyesmi… a lányok szeretik… meg a pláza… elmehetnénk oda is? Mit szólsz?
- Nem. – kegyelmezek meg neki, és folytatom az utam. Nem nézek hátra, de érzem a csalódottságot, belőlem viszont továbbra se vált ki semmit. Legtöbbször ez van, és fogalmam sincs, minek kéne történnie ahhoz, hogy olyan érzés legyen a levegőben, ami tőlem származik… Az összeset tudom, az összeset képes lennék definiálni, de én már születésem óta nem birtoklok egyet sem. Egyik se a sajátom….