Előtörtnet

„Bizonytalan léptekkel közelítek a nő felé, aki a tengerpart mellett törölgeti könnyeit. Látványa számomra olyan, mintha a szívem szakadna ki a helyéről, amit természetesen nem vallanék be még talán saját magamnak sem. Egész biztos vagyok benne, hogy a nő sebei mélyek és talán képtelenség lenne begyógyítani őket még akkor is, ha közeli családtagja próbálná meg. A homokszemcsék beágyazódnak lábujjaim közé, de nem törődök vele. Amint a közelébe érek, vállára helyezem kezem, olyan, mintha fájdalma az enyém lenne. Hirtelen elönt a bánat, mintha a testem egy láthatatlan súly húzná a mély felé, de én még védekezőn kapálóznék, kiutat keresnék. Azt kívánom, bárcsak velem történt volna meg, bárcsak most én lennék ott, ahol ő van, de tudom, hogy ez már nem hozza vissza őt…”

Mintha csak egy láthatatlan erő próbálna visszarántani a valóságba. Megrázom a fejem és a nő képe úgy foszlik szét a szemem előtt, mintha csak egy délibáb lett volna. Eltart egy kis ideig, mire rájövök, csupán egy régi emlék volt nagyjából évtizedekkel ezelőtti. Akár milyen rég volt, még mindig színtisztán emlékszem rá és olykor előfordul, hogy a valóság helyét átveszik az emlékek, a régi benyomások, mintha a csontjaimba lenne belevésve – azt hiszem, valahogy így fogalmaznak emberek, hogyha valami hozzájuk közel álló dolgot említenek, ami szinte elválaszthatatlannak bizonyul tőlük. Nem is lennék saját magam, hogyha nem kalandozna el a tekintetem időközönként, hogyha éppen van egy kis szabadidőm.
Lehúzom a barna bőrdzsekimről a cipzárt, felállok az épület szélére és egy jól irányzott mozdulattal szárnyaim segítségével a bár mögötti tér kellős közepén landolok. Nem aggódok az miatt, hogy meglátnának, hiszen az emberek már tudnak rólunk és szintem már-már látványosságnak számít, ahogy egy angyal szárnyát bontja a köznép előtt. Egykoron hihetetlennek találtam volna, ha valamelyik testvérem azt mondta volna, hogy a pokolból látványosságot csinálnak majd valamikor a jövőben, mégis bekövetkezett. Olykor elgondolkodok azon, miért is tartom a halandókat érdekesnek…
- Szép landolás! – Szól utánam egy ismeretlen hang a hátam mögül. Megfordulok, hogy tisztán lássam arcát. A fények villódzó világában, vagy éppen annak hiányában is tisztán ki tudom venni határozott arcának vonalát, unott arckifejezését és zsebre dugott kezét.
- Mit szeretnél tőlem? – Kérdezem unott hangon.
- Nem ismersz meg? – Kérdésemre kérdéssel felel, ami nincs az ínyemre. Nem szeretem, ha úgy tekintenek rám, mintha egy játékbaba lennék csupán, így nem is gondolkodok, automatikusan védekező üzemmódba váltok. Képességemmel letapogatom, de egyenlőre nem csinálok vele semmit, csupán az elővigyázatosság kedvéért felkészülök a harcra.
- Nem – jelentem ki nemes egyszerűséggel.
Az idegen ingatni kezdi a fejét, ami igencsak színpadiasan fest jelen helyzetemben. Pontosan úgy csinál, mintha valami számomra is ismeretlen dolgot várná el, hogy ismerjek. Szárnyam teljesen kiengedve, egy kissé merev testtartással figyelem, ahogy könnyed léptekkel közeledik felém az idegen.
- Allison Crane vagyok – mutatkozik be a lány, aki nem lehet több 25-nél. – Joanne Crane lánya.
A név hallatán ledermedek egy kissé, de nem adom meg a lánynak azt a lehetőséget, hogy bármiféle előnyhöz jussak. Amint eszembe jut Joanne, egy kis bűntudatot érzek, amit rögtön el is hessegetek. Nem akarok még arra a következtetésre jutni, hogy van egy lányom, aki történetesen nefilim és részben belőlem van. Nem vagyok hajlandó beismerni, hogy hibáztam volna azon az estén és hogy pusztán figyelmetlenségből született egy lányom, akit még csak nem is ismertem. Nem!
- Mire akarsz kilyukadni? Azzal, hogy itt bemutatkozol, megjátszod magad és félmondatokban beszélsz, nem értem miért vagy itt!
Szája szélén halovány mosoly látszik és lesüti egy pillanatra a fejét. Nem érdekel, mit akar tőlem, már éppen készülnék tovább állni, amikor megjelennek a háta mögött szárnyai.
- Szívességet szeretnék kérni az apámtól, már, ha nem túl megerőltető kérés…


- Hát, drága testvérem, el sem hiszem, hogy neked van egy lányod! – hahotázik Sashael, akinek épp az előbb meséltem el történetemet. Nem vártam volna tőle, hogy megértse, mik kavarognak agytekervényeimben, csupán reméltem, hogy nem fogja az egész világ tudomására hozni.
- Ne ilyen hangosan, ha kérhetném! – dorgálom meg figyelmetlenségéért. – Itt még a falnak is füle van és jól tudod, nem rám vall az ilyesmi…
Intek a pincérnőnek, hogy hozzon még egy kört mert kifogyott a poharunk, mire végre sikerül egy pillanatig elhallgattatnom testvéremet. Habár a csönd nem tartott sokáig, legalább nyertem vele egy kis időt ahhoz, hogy kitaláljam, mivel tereljem el a szót.
- Tudod, ha egyszer valaki azt mondta volna nekem, hogy Uriel, az arkangyal gyermeket nemz, nem is tudom… - gondolkodott el egy percre. – Talán körbe röhögtem volna rögtön azután, hogy a földre hemperegtem…
- Igazán kedves vagy! – mondtam neki. – Nem is tudom, miért meséltem el neked, de talán jobb lett volna titokban tartanom…
- Ne haragudj, de te határozottan nem ilyen vagy! – törölgette szemét, miközben figyeltem ahogy a szomszédos asztalnál két fiatal lány éppen milyen beleéléssel beszélgetnek teljesen hétköznapi, emberi dolgokról. – Soha senki nem értette az emberek iránti imádatod – mondta immár valamelyest komolyabb hangvétellel. – Úgy bánsz velük, mintha csak állatok lennének, olykor kicsit ismerkedsz, de semmi több. Másszor pedig az éjszaka leple alatt figyeled minden egyes lélegzetüket. Én mondom, te kész meglepetés vagy!
- Néha én is elcsodálkozom rajta…
Sóhajtok egyet és kis szünetet tartok. Nézem a körülöttünk szórakozó emberek tömegét, ahogy az üres helyeket a színpad előtt próbálják kitölteni miközben ritmusra táncolnak valamiféle eltorzított zenére. Nem értem, miért jó olyan számokra táncolni, aminek még csak szövege sincs, de valakinek biztos ez jön be. Ha tehettem volna, inkább egy csendesebb helyet választottam volna, de jelenleg nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, így kénytelen voltam beérni ennyivel. Beletörődve sorsomba, ingatni kezdtem fejem, mintha így elűzhetném gondolataimat valahova máshova – természetesen nem jártam sikerrel.
- És mit akart tőled? – Kérdezte Sashael.
- Szívességet akart kérni tőlem – válaszoltam. – Szeretett volna felkutatni egy ritkaságot a segítségemmel, de nem egyeztem bele, mire azt mondta, nem hagyja annyiban…
- Miért nem vállaltad el? – Testvérem szemei őszintén kíváncsinak tűntek.
- Nem tudom. Talán azért, mert úgy gondoltam ezzel egyedül is boldogulni fog vele. Jelenleg nincs szükségem semmi másra, mint egy kis nyugalomra.
Sashael egy ideig átgondolja, amit mondtam majd hümmög egyet és végül rám hagyja a dolgot, elintézi egy „te tudod, a te dolgod végülis”-el és gyorsan témát is váltunk. Az este folytatásában közös élményeinkről beszélgetünk és próbálunk nem gondolni a jelenlegi világ felosztásával. Iszogatunk, nevetgélünk és egy pillanatig teljesen normálisnak érzem magam. Egy átlagos embernek, akinek csupán annyi gondja van, hogy kitalálja, mit fog következő nap elintézni…