Előtörtnet- Nem, nem és nem! – szinte sikítja vékonyka hangján egy fiatal fekete hajú, kék szemű angyal, majd futva távolodik, dühösen törölve le világosszürke pulóverének ujjával a könnyeit, és annak ellenére, hogy tudja a gyermek, hogy figyelnie kéne, most mégis a földön húzza fekete szárnyait. Ahogy befordult a fákkal szegélyezett, pompás erődbe, eltűnt apjának szeme elől.
Asniel mélyet sóhajtott, és gondterhelten pillantott utána még pár másodpercig, míg meg nem szólalt egy jól ismert hang a háta mögött.
- Most épp mivel sikerült kiváltanod Ashblade nemtetszését? – kérdezte felfelé kunkorodó ajkakkal a szinte mindig higgadt Raphael, a mennyek első számú gyógyítója.
- Feladatom van földön, ismét híreket kell vinnem… - Asniel újat sóhajtott, és tudta, hogy nem tehet máképp, ő az angyalok egy hírvivője, és el kell végeznie a feladatát, még akkor is, ha így magára kell hagynia gyermekét egy kis időre.
Raphael, a férfi vállára tette a kezét, teljes lénye megnyugtatóan sugárzott, mégis erőtől duzzadt, ami biztonságot, védelmet ígért.
- Menj, és teljesítsd be Atyánk akaratát. A fiú miatt ne aggódj! Mi vigyázunk rá, ő pedig meg fog neked bocsájtani.
Asniel bólintott a szavakra, és hinni akart nekik. Ha elveszíti családja egyetlen megmaradt tagját, a szíve biztosan ezer darabra törne.
- Köszönöm, Arkangyal!

Miután elvitte a híreket a földre, és visszatért Asniel arra lett figyelmes, hogy szinte az egész Mennyország felbolydult, akár egy méhkas. Az angyalok gyülekeztek, és egyesek parancsokat osztottak, csapatokat alkottak.
- De jó, hogy végre itt vagy! – lihegte egy épp leszálló angyal, szemlátomást nagyon sietett. – Nem találjuk Ashbladet! – intett egy másik angyal felé. Asniel pedig úgy érezte, hogy menten fel fogja pofozni az előtte állót, ha nem mondja meg, hogy mi történt. Mert nem veszítheti el a megmaradt fiát, egyet már elveszített, amit hétpecsétes titokként őriz mindenki. - Nem jelent meg a vacsoránál, és elkezdtük a keresést, de senki nem látta őt. Már felkelt a nap, de még mindig semmi. Még több csapatot hozunk létre, és értesítjük az… - folytatta a nő. Asniel pedig úgy érezte, hogy meg fog nyílni alatta a föld, és elnyeli.
- Mi folyik itt? – kérdezte Raphael, szinte derűsen, ahogy megérkezett, majd körbepillantott az egybegyűlteken, mire mindenki elhallgatott. Rápillantott a falfehérré vált apára, és nem is volt több kérdése.
- Gyere velem! – intett neki, és felemelkedett a levegőbe. – Mindenki menjen a dolgára, Ashbladenek nem esett baja! – utasította a többi angyalt, és elindult.
Asniel nem tudtam felfogni, hogy pontosan mi is történt egyik kábulatból esett a másikba. Eltűnt a fia, mégsem tűnt el! Úgy gondolta, hogy az ilyen pillanatok azok, amikor az emberek dühükben földhöz vágnak dolgokat, mint például tányérok. Ő is nagyon szeretett volna most odacsapni párat, de jobban akarta tudni, hogy Ash-sel nem történt semmi szörnyűség.
Átrepült az arkangyalt követve az erdő felett, ahol utoljára látta eltűnni a fiút, ahogy bevetette magát az erdőbe. Ez nem volt újdonság számára, hiszen imádott az erdőben sétálni, a növényeket vizsgálgatni és csodálni a szépségüket. Ash mindig vigyázott magára, de még vele is előfordulhatott volna, hogy lezuhan repülés közben, és nem tud segítséget hívni. Ilyen gondolatok jártak a fejében az angyalnak, és az aggodalma nem hagyott alább, még akkor sem, amikor az Ark ereszkedni kezdett a sziklák között.
Mosolyogva fordult hátra, majd előre mutatott, két szikla közé, ahova egy óriási virágbimbó ékelődött be.  Olyan szélesnek tűnt, mintha ő maga kitárta volna a szárnyait, és magassága is meghaladta az Arkangyalét, pedig nem volt kistermetű.
- Hogy tetszik? – kérdezte furcsán jókedvűen az Raphael, és Asniel nem értette, hogy miért mosolyog, de azért kipréselt egy udvarias választ.
- Nagyon szép! – felelte végül, és más körülmények között valóban lenyűgözte volna a virág ciklámen színe, de most nem akart növényekről társalogni.
- Figyelj! – Raphael odament a bimbóhoz, és az ujját hozzáérintette a, mire azok mozgolódni kezdtek. Egyesével bontotta ki a hatalmas bársonyosnak tűnő szirmait, míg végül csak egyetlen maradt becsukódva, az is csupán azért, hogy betakarva tartsa az alatta alvó angyal gyermeket.
- Ashblade! – megkönnyebbült sóhajként szakadt ki az apja szájából a neve, mire a fiú azonnal mozdult, és álmosan dörzsölte meg a szemét, ahogy felül a virágon.
- Papa? – kék szemeinek pillantása apjára tévedt, és boldog mosoly jelent meg az arcán, haja kócosan meredt ezerfelé.