Külső, belső leírás

Szőke haj, kék szem... Már csak a fehér ló hiányzik. Jahm, hogy te nem arra vagy kíváncsi, milyennek láthatsz, hanem amilyen valójában vagyok? Nos démonokhoz illően szemeim vörösek, hajam kissé göndör és a vállamig ér, arcom határozott vonalakat rejt, s pár napos borosta mindig van rajtam, mert tudom, attól csak még férfiasabb és markánsabb leszek, amellett, hogy olyan "szépséget" adományoz, aminek nehéz ellenállni. Egész magas vagyok, 194centiméteremmel kiemelkedem az emberek porából. Izmos, edzett vagyok, de nem az a túlgyúrt fajta: az a fajta, amit rejt a ruha, s akkor tudsz róla, mikor épp egy jobbost kapsz be... (Habár.. én nem nagyon szoktam verekedni, de erről majd az előtörténetben...) bár ha akarom, akármilyen illúzióval elfedhetem alakom... Láthatsz kislányként, öregemberként, sőt, akár állatként is, vagy.... olyannak láthatsz, amilyennek mindig is akartál: gondolataidból kiolvasva látom, kire, vagy mire vágysz, s hirtelen előtted terem, hála nekem. És persze... ez amolyan cserebere alapon is mehet. "Odaadom" amit kérsz, szívességért. Persze az illúzió azonnal eltűnik, amint nem vagy már hasznomra. De hogy belsőmről többet mondjak: anyám kéjdémon volt. Nos, tőle örököltem, hogy mindent megakarok kapni, ami nekem megtetszik: címet, hatalmat,  helyet, nőt... Amiket általában kidobok pár nap után, miután megkaptam és használtam eleget. Nem ismerek kegyelmet, sem szánalmat. Gond nélkül szoktam illúzióimmal az áldozataimat ágyba csalni, majd az utolsó előtti pillanatokban megtöröm azt, hogy lássák, valójában hol vannak, kivel és mit csinálnak. Ekkor fogyasztom el félig félelmüket... majd szívüket. Engem az se zavar, ha az illető démon: ha megtetszik és ízlik is, már nincs vissza út.

Előtörténet

Nem emlékszem pontosan, mikor is születtem… De körülbelül 6500 éve, talán kicsit korábban is. Apám egy illúzió keltő démon volt, anyám pedig kéjdémon. Ők Lucifer elsőszülöttei között voltak, s már akkoriban nagy gonddal űzték munkájukat: csaltak lépre halandó embereket. Aztán a kéjvágy –inkább, mint a szerelem..- egymáshoz vonzotta őket. Nem sokra rá, megszülettem én. Gyorsan cseperedtem démonhoz illően, s hamar kiderült szüleim számára, hogy egyaránt ütöttem anyámra és apámra: helyesebb voltam a legtöbb démonnál, s az apám képességét is örököltem, aki elkezdett tanítani annak használatára. Azonban mohó voltam, s nem értem be azzal a tudással, amit ő szolgáltatott. Többet és többet akartam, titokban tanultam egyre többet. Nem csak a könyveket használtam fel: hanem az embereket is. A sok démonimádó idióta készséggel szereztek nekem áldozatokat a rítusokhoz, s cserébe én illúzió képességem használva megvédtem őket ellenségeiktől.  Ezektől a szektás gyűlésektől és áldozatoktól az erőm pár évszázad alatt olyan hatalmasat ugrott, hogy apám attól félve, hogy túlszárnyalom őt –ezzel már akkor elkésett- megpróbált megölni. Anyámnak hála éltem túl a „váratlan” hátba támadást, mert ő tudott róla, együtt tervelték ki, még is az utolsó pillanatban meggondolta magát és szólt nekem.  Úgy tettem, mintha nem érdekelt volna apám, s tovább növeltem a hatalmamat, míg végül apám szemébe nézve megláttam a félelmet.. A gonoszság feléledt, s bosszút álltam, elvettem életét, felzabáltam félelmét és szívét. Soha nem is gondoltam volna, hogy a démonhús keserű íze is ilyen finom tud lenni. Az anyám.. nos, az ő életét megkíméltem, hiszen neki köszönhettem életemet. De megmondtam neki, hogy tűnjön el a szemem elől, s ne kerüljön elém többé, vagy az apám sorsát kapja. Azóta nem is láttam.
Egyedül voltam tehát, senki nem akadályozott meg abban, hogy tovább növeljem erőmet, amely csak nöttön-nőt. Egyik nap, maga a Nagy Úr, Lucifer keresett fel. Hallott rólam, s érezte erőm már akkor is, megkért, hogy legyek segítségére és 36-ot a légiójából vegyek kezembe. Ostoba lettem volna elutasítani a kérést, s ezzel új célt is nyertem… 36 légió. A francokat. Több akartam lenni. Több és több. Lovas? Neeem… még annál is több. Lord. Egyike akartam lenni a Lordoknak, s már majdnem a fanatikusa lettem a célomnak. Hatalmamat ismét növelni kezdtem, míg nem elértem azt a szintet, mellyel nyugodt szívvel hívhattam ki az előző 3. lordot… Ő az erejéről volt híres, nem az eszéről, így könnyű dolgom volt.

Mikor kihívtam, életre, halálra: ha megöl, nem veszít semmit, ha viszont én ölöm meg őt, megkapom a rangját. Először elbizonytalanodott. Ott álltam előtte, aprón, törékenynek tűnően, eltántoríthatatlan magabiztossággal. Sejtette, hogy valami nincs rendjén, de a szúrós szavak és a többi démon szava, na meg persze az egója nem hagyta, hogy nemet mondjon. Egy hatalmas terembe mentünk: Lucifer hatalmas trónja előtt gyülekeztünk. A visító és hörgő démonok százával vettek körbe minket, hogy lássák a harcot, a vérontást, a kivégzést. Persze mindenki azt hitte, én fogok elbukni, de ne rohanjunk előre. A tömeg kört alkotott: Lucifer trónja volt a kör kezdő és végpontja. Akkora helyet hagytak nekünk, hogy nyugodt szívvel tudjuk egymást csépelni. S végül elkezdődött. Beálltunk középre, előhúztam kardomat, ő pedig leemelte hátáról hatalmas tüskés buzogányát. A harc elkezdődött. Az elején fürge és gyors voltam, bevittem egy-két találatot, kerültem az ő ütéseit, buzogányának lendítését. De ő volt az erősebb, a találatai egyre gyengítettek, lassítottak, vérem folyt, egyik lábamat már alig bírtam használni, vesztésre álltam. Persze nem hagytam magam csak úgy, én is rendesen fárasztottam őt. A démonok vérben forgó szemekkel ordítottak, élvezték a játékot.
De Lucifer… Láttam arcán a kétkedést. Ő érzett engem. Nem hatott rá olyan erősen az illúzióm, hiszen ő felettünk áll. Nézte a harcot, érezte onnan az aurámat, de érezte maga mellől is. Rám nézett, maga mellé a trónra, s számára megszűnt az illúzióm. Nyugodtan álldogáltam mellette, egy karcolás nélkül, egy ördögi félmosollyal az arcomon, miközben őt figyeltem. Mosolyog még gonoszabb lett és visszanéztem a 3. lordra a ring közepén. Lucifer is visszapillantott, s azt látta, amit én: hogy a lord a levegőt veri, üti, ordít, kiabál, nevet, gúnyol engem. De láthatóan már kifáradt. Ekkor megelégeltem a dolgot.
A 3. lord látta, hogy a következő találata a földre küldött, s meg akarta adni a végső csapást, mikor hirtelen eltűntem előle… S kardom vége kiállt mellkasából, ahogy átszúrtam hátát és szívét.
Hirtelen síri csend lett. Az összes démon leesett állal, elkerekedett szemmel figyelte, ahogy egy karcolás nélkül ott állok a lord mögött, aki éppen kardom által döglődik előttem. Halk nevetésem úgy szelte át a levegőt, mint kés a vajat, s megforgattam a kardomat a démonban. Nyögött, majd holtan elterült. Kihúztam kardomat belőle, s zúgolódás tört ki. A démonok nem igazán értették, mi történt, de ez nem érdekelt. Megfordultam, egyenesen a trón felé, s színpadiasan meghajoltam Lucifer előtt, aki somolyogva tapsolt. És onnantól kezdve én lettem a 3. lord.

Nem értem be az erőmmel. Lucifer elmondta, hogy mire készül… Hogy a felszínre fáj a foga már jó rég és azt is tudja, hogyan szerezze meg. Úgy éreztem, itt az idő ismét, hogy erőmet gyűjtsem, amíg még van kitől. Többet jártam fel, több áldozatot kértem, több erőt gyűjtöttem. Közben pedig bepillantást nyertem a felsőbb hatalmas rivalizálásába. Habár szívesen megöltük volna egymást Gawrannal és Shannonnal, a közös érdek elég nagy erő. Azonban ez engem nem állított meg, hogy ne bosszantsam őket: apró illúziók elegek voltak, hogy néha az orruknál fogva vezessem őket. Hogy elcsaljam őket Lucifertől, aki aztán megbüntesse őket, amiért elhagyták posztjukat.. És ilyesmi hülyeségekkel töltöttem felesleges időmet.. Persze sokszor megfenyegettek, de mindannyian tudtuk, hogy amíg Lucifer az urunk, addig nem igazán fogunk semmit sem tenni se ellene, se egymás ellen. Ha csak nem teszünk valami rosszabbat a másik ellen.
Én megtanultam, hogy sose magamat mutassam. Már mint, ha valaki egy légtérben volt velem, látott, de sose az igazi valómat, csak egy illúziót, amely lemásolt engem. Én mindig távolabbról figyeltem, mivel ez az én erősségem, ez az első védvonalam. Az egyetlen, aki ezeken át tud látni, az a nagyuram. De nem is baj.
Végül kitörtünk a felszínre.  A harc heves, a győzelem örömittas volt. Leigáztuk a Földet, ahogy azt elterveztük. Új Pokol született, kibővítettük a határainkat.
És napjainkban… Hát, űzöm szokásos dolgaim:
Ma épp egy angyalt cserkésztem be illúzióval: halott társát látta bennem, s elmentünk, félre vonultunk, hogy kettesben legyünk. A kép, amelyet látott, annyira elvette az eszét, hogy nem is érdekelte, mikor leláncoltam az ágyhoz. Elvettem szüzességét, bemocskoltam testét, de ő ezt még nem tudta… Csak mikor beteljesedve, megmutattam neki a valóságot.

Döbbenet, harag, félelem.

Minden áldozatom ezt érzi, mikor eljutunk erre a pillanatra. Én pedig gonosz vigyorral falom fel félelmét, majd szívét. Legyen az angyal, ember, vagy gyenge démon.