Külsö, belsö leírás

Fehér bőréhez dús, fekete haj párosul, ezek mellett pedig ugyanilyen ébenfekete szempárral látta meg a napvilágot. Jóllehet csak kilencedik életévében jár, származásának köszönhetően máris elérte a 178 centiméteres magasságot, és korához illő sportos alkattal bír. Az arcvonásai alapján se lehetne megállapítani a korát, hiszen kinézetre emberi mércével simán 20 körülinek tippelhető.
Azonban kora nem csak a kinézetében nem tükröződik, de a jellemében sem. Már korán rá kellett döbbennie, hogy más, mint azok, akik nap, mint nap körülveszik őt, s emiatt hamar felnőtté is vált, mind lelkileg, mind pedig gondolkodásban is. Érett fiatalemberről van szó, aki a korához képest talán kissé túl komoly is, és bár nem okoz nehézséget számára megtalálni a közös hangot társaival, gyakran vannak olyan pillanatai, mikor inkább húz a szíve a magány felé. Úgy érzi, egyedül könnyebb megküzdenie önnön gondolataival, és ezáltal az igazsággal is. Világéletében teherként fogta fel féldémoni származását, és bármit megtenne, hogy normális emberként élhesse az életét, mégis kettősséget szülnek benne démoni felének különös vonásai, mely miatt leginkább maga se tudja már eldönteni, pontosan mit higgyen, és az sem világos, melyik benne az erősebb fél, bár egyelőre emberileg viselkedik, és ténykedik. A kettősség miatt különféle jellemvonások is lavíroznak benne, van, mikor nyugodt, és rendkívül hűvös fejű, van azonban, mikor lobbanékony, kitör belőle egy vadabb, domináló hajlamú személyiség, akinek elég egy kis szikra is, hogy kiadja mindaddig bent tartogatott, lángoló haragját. Pont ez az a furcsa keverék, melyet ő jelenleg káoszként érzékel magában, s mely miatt nem tudja, mitévő is legyen.

Elötörténet

Az eső halk koppanásai visszhangoztak a fülemben, ahogy kezdtem távolodni a templomtól. Egyszerűen úgy éreztem, muszáj onnan elszabadulnom, mert ha csak még egy kis időt ott kell töltenem a sok ember társaságában, akik mind furcsán, vagy épp megvetően néznek rám, megőrülök. Tudom, hogy nem tetszik nekik a gondolat, hogy egy "olyan" él közöttük, és ezt részben meg is értem. Én se örülnék, ha egy démon ott lenne a társaságomban, hiszen kiszámíthatatlan lények, és nem véletlenül nem bízik benne senki, mégis... más szempontból meg dühít a bizalmatlanságuk, hiszen eddig sosem voltam ellenük, nem ártottam egyiküknek sem, és mégis vannak néhányan, akik megvetnek. Persze, nem is kértem soha, hogy kedveljenek, hiszen én magam se kedvelem mindőjüket, gyanítom, nem is bíznak bennem. Persze, nem mindenki ilyen. Van olyan is köztük, akiket egyáltalán nem érdekel ez a dolog, ugyanúgy viszonyulnak hozzám ettől függetlenül, és vannak, akik befogadtak, elfogadták, hogy más vagyok, és nem közösítenek ki emiatt. Persze, nem áltatom magam,, pontosan tudom, hogy ezt nem miattam teszik. Azért teszik, mert valamiért tartanak attól, hogy kidobjanak, ezért inkább... nem is tudom, megtűrnek, mintha várnának valamit. Csak arra tudok gondolni, félnek, hogy ha kidobnék, visszajövök démonként leszámolni velük. De akkor meg miért tűrnek meg? Lehet, csak arra várnak, mikor adódik rá alkalmuk, hogy elküldhessenek, vagy maguk intézhessenek el, mondván, hogy veszélyes vagyok, hiszen ha démonná változom, többekkel is végezhetek odabent, és ezt nem kockáztathatják. Persze, emberek... természetes, hogy így érzik, nem vethetők meg ezért.
Mikor már úgy érzem, elég messze kerültem a templomtól, megállok. Visszatekintve vállam fölött a szürke égbolt alatt még tisztán látszik az ódon épület csúcsa, az öreg ablak, melyen reggelente lágyan szűrődik be a fény. Hangulatos, mégis baljóslatú. Az épületek, melyek körbevesznek, romosak. Sem az idő, sem a természetfelettiek ellentétei nem könnyítették meg dolgukat, így jobbára a környék olyan, mint egy lepusztult, háború sújtotta terület. Persze, voltaképpen ez így is van. Lepillantok, a járda mellett, egy bemélyedt részén az útnak megállt a lehullott eső által felgyülemlett pocsolya. Lassan lépdeltem közelebb a víztócsához, az eső pedig csak helyenként szemerkélt, így nem jelentett gondot kivenni saját sziluettemet a tükrében. Láttam saját arcom vonásait a tócsa felszínén, és egy pillanatra valamiféle vörös villanást véltem felfedezni ott, ahol íriszeim vették célba a víz területét. Csak egy pillanat volt az egész, ahhoz mégis elegendő, hogy végigfusson hatására a hideg a hátamon. A gyomrom ökölnyi nagyságúra zsugorodott pillanatok alatt, a pulzusom hevesebben vert, a torkomba felgyűlő maró sav, tudatom tompulása... éreztem. Éreztem Őt. A másik felem olykor, mint különálló lény elő-előtör, vagyis megpróbálja. Mintha engem akarna próbára tenni. Én pedig újra érzem a lelkemet marcangoló heves dühöt. Mély levegőt veszek, kissé durván megdörzsölöm szemeim, megrázom a fejem, és úgy pillantok a tócsa felszínére. Már nem látni semmit. Se vörös villanás, és a szorongató érzés a gyomorszájam környékén is szűnni tűnik. Újabb hosszabb pillanatra hunyom be a szemem. Egy kép sejlik fel bennem. Egy kép, valahonnan az elmém nagyon hátsó zugából. Fény tódult a szemeimbe, mégse zavaró, fájdalmas, sokkal inkább kellemes, meleg, megnyugtató fény volt ez. Nem a templom ablakán beszűrődő... az más volt. Valami fehér öltözetű alakot láttam magam előtt a fényben, amint épp rám pillant. Kezeimet nyújtom, megpróbálom elérni, de gyengének érzem magam, így szemeim lassan újra lecsukódnak, a fény pedig ugyanolyan lassan szűnik meg létezni.
Mintha csak álomból riadnék, úgy rázom meg magam az esőben. Álom csupán... árnyéka, a maradványa valaminek, ami kilenc esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot. Senkinek sem beszéltem erről az álomról, jóllehet gyakran visszatér, mikor már elfeledettnek érzem. Álom... ennek tituláltam vélhetően első emlékemet.
Furcsa zaj üti meg a fülem. Mintha a hátam mögött suhanna el valami... vagy valaki. Megfordulok, de senkit sem látok. Talán csak túlságosan zaklatott vagyok. Bárhogy is, jobb lesz visszamennem... nem akarom, hogy anya aggódjon, bár mindig azt teszi. Zsebre dugott kezekkel indulok el a szűk utcán, vissza a templom felé. Megint elönt a fura érzés, mintha hátam mögött sötétség gyűlne, s a világom lassan mély káoszba süllyedne. Én mégis felfelé tekintek. Az eget fürkészem, ahonnan a hűvös cseppek hullnak alá, mint áldó könnyek csupán, melyek égi arcokat hagytak maguk után. A fényt keresem... a fényt, melyet először láttam akkor. De hiába keresem. A hátam mögötti sötétség is láthatatlan. Egyiket sem érzékelem szemeimmel, mégis ott van mindkettő. Nekem pedig fogalmam sincs, utam hová, s tán még fontosabb, melyik felé visz...