történet
1995 nyarán Bostonban születtem harmadik gyermekként. Nem emlékszem rá melyik napon. Sosem ünnepeltük. Apám meghalt vagy elhagyott minket, nem tudom, anyám pedig egyedül nevelte három fiát. Szűkösen éltünk, sosem futotta ajándékra, azt hiszem így hagytuk el ezt a szokást. Bátyáimmal és később a haverokkal köszöntöttük csak fel egymást. Én voltam a nyári gyerek, ezért a nyári napfordulón esett rám a sor. Idősebb bátyám valamikor télen született, így övé lett a téli. Fiatalabb bátyámat hasonló okokból a tavaszi napéjegyenlőségkor ünnepeltük. Ünnepeltük? Erős túlzás. Csak egy újabb ok volt az ivásra és a menekülésre a nyomorúságos életünkből. Piára és cigire valahogy mindig futotta. De ez richtig így szokott lenni, igaz?
Elzüllöttünk. Én a suli mellé jártam, bátyáimnak pedig kész csoda, hogy volt még munkájuk. Páran a suliból - akikkel együtt lógtam - zenélni kezdtünk, bandát alapítottunk. Nem tudom már honnan futotta a gitárra, csak azt tudom, hogy magát a hangszert nem csórtam. Sok mindent loptam az évek alatt, de ezt nem voltam hajlandó. Úgy látszik anyám erkölcsösségéből valami mégis ragadt rám. Még jó, hogy a sok kosz mellett talált helyet! Büdösek voltunk, mosdatlanok, szakadt ruhában jártunk… nem érdekelt minket. Szabadok voltunk! És csak ez számított. Nem érdekelt anyám rikácsolása és fenyegetőzése, csak a banda, a zene, a sör és a cigi számított. Spangli és drog. Ezek miatt volt olyan nap, hogy nem ettünk. Inkább éheztünk, csak hadd szívjunk, hadd piáljunk! Erről szólt akkor minden.
Dögös Meg énekelt. Jó hangja volt. De ha történetesen pocsék énekes, akkor is ő kornyikált volna, mivel az apja adta a helyet, és pár ócska erősítőt. Trevnek volt egy szintije, így ő is jött. Tetű dobolt. Mikor először hallottuk, kukafedőkön csörömpölt, de már az is jobb volt, mint sok csili-vili banda sztárolt dobosa. Alister a húrokat nyúzta, én pedig basszerozni tanultam meg. Együtt mi voltunk Lucifer fattyai. Szar név, mi? Akkor még csak játéknak gondoltuk. És játszottunk éjjel, és játszottunk nappal. Végül egész pofás számokat toltunk. Meg a piát és a cuccot. A vicc az egészben, hogy felfigyeltek ránk. Valami Greg nevű töketlen ürge. De mielőtt bármi lehetett volna a dologból, anyám sikeresen közbelépett.
A drága elküldött katonának. Ekkor 17 voltam, és rohadtul nem akartam beállni kopasznak. Akkor utáltam az egészet, a pokolba kívántam mindenkit, aki csak részese volt a napjaimnak. Levágták a hajam. Tényleg levágták! Gondoltátok volna? De ezzel együtt megszabadítottak a tetvektől. Nem volt több drog, nem volt több pia, de még cigi sem. Az első hetek kínkeservesek voltak. Aztán megszoktam. Muszáj volt.
Belém nevelték a jó modort. Nekik sikerült az, ami anyámnak tizenhét év alatt sem. Leszoktattak a káromkodásról, a nemtörődömségről. A kitisztult szervezet, a kitisztult elme, a jóllakott gyomor jó dolog volt. Előtte el sem tudtam képzelni mennyire is. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem kívánom a cigit és társait. Hamar rájöttem, hogy nem akarok visszamenni. Nem akartam ismét szenvedni, éhezni. Nem vágytam újra a nyomorba. De ezzel együtt azt se akartam, hogy a haverok szenvedjenek.
A két év letelte után új emberként tértem vissza. És ezt a banda is érezte. Nem voltak elutasítóak, de a viszonyunk más volt már, mint előtte. A pénzemmel, amit a seregben szolgált idő alatt gyűjtöttem, próbáltam segíteni rajtuk. Ennek csak egy feltétele volt: kezdjenek magukkal valamit, dolgozzanak. Nem gondolnám, hogy megértették, de belementek. Napközben meló, este zene. Ez volt a program. Nem hagytuk abba, ott folytattuk, ahol két éve abbahagytuk. Kis idő múlva töketlen Greg is visszatért. De most sem sikerült befutni.
2015-ben elszabadult a pokol. Hamar elért minket is. Éppen a bandával voltunk együtt, amikor kezdett eluralkodni a káosz. Menekülnünk kellett, mi pedig fejvesztve rohantunk. Akkor elszakadtam a családomtól, és azóta sem láttam őket. Nem tudom, hogy két bátyámmal és anyámmal mi van. Vagy inkább mi történt. Csak remélem, hogy könnyű haláluk volt.
Egy templomban találtunk menedéket a démonok elől. Meg voltunk győződve arról, hogy a következő nap lesz az utolsó. De szerencsénk volt. Vagyis… Az szerencse, hogy ismét éheznünk kellett? Látnunk, ahogy sorra halnak meg az emberek? Ki az éhségtől, ki valami fertőzéstől, ki a démonok karmai és fogai által széttépve. Nem egyszer láttunk angyalokat és démonokat csatázni a templom sötét kövei közül figyelve. Aztán pár hónap múlva minden csendesebb lett. Már alig maradtunk. A halottakat nem tudtuk, nem mertük eltemetni, féltünk kivinni őket és elföldelni. Így csak kidobáltuk őket az épületből. Egy idő után a bűz iszonyatos volt, hányingerkeltő. Már nem volt mit enni, nem volt mit inni. De legalább mi még ott voltunk egymásnak. Próbáltunk erőt adni és vigaszt nyújtani, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. A természetfelettiek is kevesebben járták már a várost. Talán ezért döntöttünk úgy, hogy szerencsét próbálunk, és elmegyünk ételt, italt, orvosságot szerezni.
Hajnalban surrantunk ki. Ellopakodtunk az épületek falai mellett az első boltig. Az ablakok be voltak törve, a fal egy helyen leomlott, valami átszakította. Nem volt meglepő a rombolás és pusztulás, a templomból láttuk mi történik, így gondoltuk, hogy a város többi része sem ússza meg. Átléptük az üveget, a lehető legóvatosabban közlekedve. Meg kint maradt őrt állni, mi többiek pedig összeszedtünk annyi mindent, amennyit csak elbírtunk. És már indultunk is vissza, ugyan olyan csendesen, ahogy jöttünk.
Verejtékezve, egekbe szökött pulzussal, de megúsztuk. És megismételtük újra, meg újra. Majdnem egy évet tudtunk így élni. Szépen felspájzoltunk a templomban. Akik életben maradtak lassan meggyógyultak. Már nem éheztünk, nem szenvedtünk. Csak rettegtünk.
Minden okunk megvolt rá. Tudtuk, hogy nem úszhatjuk meg örökké. Mégis váratlanul ért minket az egész. Egy démon szuka várt minket a boltnál, ahova akkoriban áttértünk. Mosolygott, ránk kacsintott, intett, hogy menjünk felé, menjünk hozzá. Mi megtorpantunk, de éreztük hatalmát. Igen, hatalmát. Erre nincs más szó. Ereje kezdte átvenni elménk felett az irányítást. Tetű szinte azonnal elindult felé. Aztán követte őt Meg is. Trev… vagy Alister? Egyikük hangosan felkiáltott, mire mi hárman rohanni kezdtünk. Sarkon fordultunk, és igyekeztünk elérni a templomhoz. Csak két sarok. Még akár sikerülhet is!, gondoltam. Mögöttünk nevetés hallatszott, mézédes bugyogás, hogy rohadjon meg! Az utca kihalt volt előttünk, ahogy futottunk, majd a következő másodpercben megjelent az orrunk előtt. Egyetlen mozdulattal felhasította Alistert, mire úgy fordultak ki a belei, ahogy a sérült tükörtojás folyik szét. Ránk nézett, és nem tudtunk többé mozdulni. Az övéi voltunk, azt csinált velünk, amit csak akart.
Akaratunk ellenére megindultunk vele, ő pedig elvezetett minket egy viszonylag épségben maradt lakásba. Beterelgetett minket, könnyedén becézgetve. Látta rettegésünket és félelmünket, és kéjes mosollyal élvezte. Megre kiült a hideg veríték és reszketett. Egész teste remegett. A démon erre odalépett hozzá, kezét a lány arcához emelte és ujjaival végigcirógatta azt. Vékony vonalban kicsordult a vér, de Meg nem mert odakapni, még csak fel sem kiáltott. A démon viszont odahajolt és lassan lenyalta a meleg vért, majd megcsókolta a sebet. De nem hagyta abba, a csókokkal haladt tovább Meg szája felé, majd ajkát a lányéra tapasztotta. Éreztem, ahogy ágyékom megfeszül, majd a démon intett, hogy lépjünk közelebb, mi pedig tehetetlenül engedelmeskedtünk. Meg arcán a könny elegyedett a vérrel, mi pedig szétkentük kezünkkel, ahogy vadul simogatva birtokba vettük. A démon csak nézte az orgiát, dúdolva, becézgetve, de végül ő is csatlakozott.
Ez ment napokig, hónapokig, évekig. Ha nem dugtunk, akkor játszottunk neki a hangszereken, amiket az ördög tudja honnan szerzett. A dolog minden perverzitása ellenére jó dolgunk volt. Volt ételünk dögivel, ellátott minket és valószínűleg a védelme alatt álltunk. Mondhatni végül befutottunk.
Cserébe csak játszottunk neki és játszottunk vele. Kielégítettük és ő is minket. A félelmünk erőt adott neki, de igazából sosem bántott. Néha előfordultak karmolások, apró, de a kelleténél erősebbre sikerült harapások, de sosem esett bajunk. Éreztük, hogy bár ő irányít minket, de élvezzük a dolgot. Olyan életet étünk, amilyenre akkor régen, tinédzserként vágytunk. Csakhogy testünk kimerült a sok megerőltetéstől, ahogy elménk is a szűnni nem akaró félelemtől. Tetű volt az első. Öt év rabszolgaság után adta ki a lelkét Meg dögös teste alatt.
Majd eltelt tizenhét év, míg végül már csak én maradtam. Olyan volt, mintha a kapcsolatunk sokkal meghittebbé vált volna. Talán így, hogy már csak engem irányított, sokkal jobban tudott manipulálni? Vagy talán már nem is irányított, csak én vágytam rá? Olyan volt megint, mint régen a drogok hatása alatt. Elmém ismét eltompult.
Ő pedig teherbeesett. Mosolygott, ahogy egyre gömbölyödő hasát simogatta, ahol az én gyerekem növekedett. Mosolygott, mégis elküldött magától. Kidobott az utcára.
A kábulat megszűnt, helyét átvette a kimerültség. Az utca porán elterülve aludtam el, és mikor magamhoz tértem emberek vettek körül. Egy pap imádkozott fölöttem. Azt mondták véget ért a háború. Véget rét a rémálom. Majd ismét elvesztettem az eszméletemet. A szervezetem legyengült, hónapokig lábadoztam, és ezzel együtt, ahogy mindenki, én is elvesztettem az emlékeimet. Mikor végül úgy, ahogy felépültem, a papnak segítettem. Aztán egy napon idegen férfiak jöttek kardokkal. Értetlenül néztem, hogy a XXI század közepe táján ilyen fegyverekkel mászkálnak. Kérdésemre, hogy kik ők, azt felelték, hogy lovagok. Démonok ellen küzdenek és a pap kérésére jöttek, mert érezte rajtam a gonosz keze nyomát. Azt mondták, hogy egy démon szolgája voltam, de ők végeztek vele, így immár szabad vagyok. Hitetlenkedve néztem, nehezemre esett elfogadni ezt, hiszen emlékeimben immár az élt, hogy katona voltam, miután kijutottam a gettóból. És egy gyerek, akiről nem tudtam semmit, csak azt, hogy meg kell találnom.
Végül megkérdezték, hogy akarok-e én is lovag lenni, és segíteni másokon, ahogy ők segítettek rajtam. Nem kellett sok idő, a döntéshez. Már csak azért is csatlakoztam, mert gyerekkorom emlékei között még ott volt a szenvedés. Ha csak ennyit segíthetek másokon, már megérte. Ugyanakkor ott volt a kérdés, hogy mi történhetett velem akkor valójában? Így végül belőlem is lovag lett. Maguk közé vettek és kiképeztek. Így járom most az utakat vagy feladatomat teljesítve, vagy ott segítve, ahol csak tudok, miközben keresem az ismeretlen válaszokat.