 Vendég  | Tárgy: Cyril O. Maddox Hétf. Júl. 28, 2014 5:09 pm | | | |  Cyril & Maddox
 |
†Név: Cyril Orion Maddox
†Becenév: Cyril
†Kor: 20
†Csoport: Emberek
†Rang: Vándor
†Avatar: Jack E. Strify
|
Külső, belső leírás
Hogy nézek ki? Nyisd ki a szemed, és csipázz ide, haver. De rendben, vegyük, hogy vak vagy, oké? Alacsony vagyok, és karcsú, hosszú, fekete hajam szőke tincsek díszítik, dobják fel. Mindezek miatt sokan kissé lányosnak tartanak, de… nos, teszek rá. Ha rajtam, vagy szekrényemben sötét ruhákon kívül mást is látsz, biztos lehetsz benne, hogy fogadás, vagy véletlen műve az egész, magamtól ugyanis ilyesmit nem vennék fel.
Bőröm hófehér, szemeim szürkéskékek. Tetoválásom nincs, ékszert, és piercinget viszont hordok. Hogy mikor, mit? Nos, mindez kedv, és néha-néha helyzetfüggő, így nem tudnám megmondani. Ha annyira érdekel, figyeld meg, és készíts táblázatot, vagy tudom is én.
Személyiségem mibenlétének leírása már sokkal nehezebb feladat, nem-nem, nem azért, mert nem ismerem magam, mert nem tudom, ki vagyok, hanem mert az, a többségéhez hasonlóan, igen összetett. Ahogy az sem mindegy, kedves olvas, ki az, ki előttem áll, viselkedésem ugyanis ég, és föld, attól függően mennyire szimpatikus beszélgetőpartnerem. De, hogy lásd, kivel van dolgod, megpróbálok afféle összefoglalóval szolgálni a nagyérdeműnek.
Ha rám nézel, mit látsz? Erre a kérdésre már tisztáztuk a választ korábban, ne kelljen még egyszer a szádba rágnom, ha nem emlékszel, olvass vissza nyugodtan. Mire gondolsz egyből, ha észreveszel? Lázadó, akaratos, makacs, bunkó. Ilyen, és ehhez hasonló jelzők kóvályognak fejedben, és még csak nem is sejted, mekkorát tévedsz.
Csendes vagyok, nyugodt, és kissé visszahúzódó. Nem rajongok az emberekért, a tömegért, jobb szeretek a háttérben maradni, megbújni a sötétben, ha úgy tetszik.
Nem szeretem az erőszakot, mi talán nevetséges, hisz manapság nehéz úgy intézni a dolgokat, hogy ne kelljen legalább egy istenes pofont lekeverni annak, ki nem ért a szóból. Mégis, ha tehetem, inkább normális, felnőtt ember módjára igyekszem orvosolni problémáimat, rendezni nézeteltéréseimet. Mindez persze nem tesz cselekvőképtelenné. Ha kell, megvédem azokat, kik fontosak nekem, és magamat is, természetesen.
Előtörténet
Nem tudom, hol vagyok, sose jártam még erre. Az épület, az illatok, minden olyan idegen, távoli. Mintha egy más bolygón lennék, s nem csak ez, én magam is másnak tűnök, nem is tudom, mintha nem is én lennék. Mintha valaki más testébe kerültem volna. Lehetetlen, tudom, és mégis, képtelen vagyok másra gondolni, ez az egyetlen magyarázatom.
Próbálok hangtalanul nyelni, de a csendben ez is olyan zajosnak hat, mintha kalapácsot vágtam volna a földhöz. Körbepillantok, s bár szinte biztos vagyok benne, egyedül vagyok, magamban mégis azért imádkozok, nehogy észrevegyenek.
Hideg van és sötét, a rémület jeges ujjai markolják szívem. Gyomrom összezsugorodik, torkom kiszárad, kidugom nyelvem, és kissé megnedvesítem kicserepesedett ajkaimat. Vissza akarok fordulni, el akarok rohanni, de testem nem engedelmeskedik, már nem is remegek, mintha kővé dermedtem volna. Lépések közelítenek, cipő talpa koppan a kövön, halkan, fenyegetően. A rettegés újabb hulláma csak át fejem felett, elmerülök, fuldoklok.
Hangtalanul sikítva, izzadságban úszva ébredek. A takaró lecsúszik testemről, és azonnal libabőrössé válok, ahogy megcsap a hideg. Remegve ülök fel, és húzom össze magam, combjaim mellkasomhoz simulnak, fejem lassan hajtom le, homlokom térdeimen koppan. Mélyet sóhajtok, álom, ugyanaz, megint. Már nem is tudom, mióta játszódik le ez újra, és újra. S tudjátok, mi a legrémisztőbb? Hogy az alak minden éjszakával egyre közelebbinek tűnik, mintha valóban próbálna megkörnyékezni. Nevetséges? Talán, nem is, remélem, hogy valóban nem több ez, mint paranoia, mit fáradtságomnak, kimerültségemnek köszönhetek.
Megköszörülöm torkomat, és táskám után kapva, vízzel teli üvegre kulcsolom ujjaimat. Pillanatok alatt csavarom le a kupakot, és nagyon kortyolok a hűvös, éltető folyadékból. Most, hogy már nem áll fenn a szomjan halás veszélye a düledező, elhagyatott ház ablaka felé pillantok. Sötét van még, talán néhány órát aludhattam. Minden zsigeremben azt érzem, tovább kell mennem, de félek, míg nem hajnalodik, veszélyesebb lenne útnak indulni, mint itt ülni a semmi közepén, és várni.
Lassan hunyom le szemeimet. Nem akarok, nem merek aludni, de a kimerültség nem olyasmi, mit irányítani lehet, így hamar ismét elnyel a sötétség.
Sikoly, rettegő, halált ígérő, a feltámadó szél messzire viszi, ahogy távolodik, ereje csökken, míg végül teljesen el nem tűnik. Pont, ahogy gazdája testéből száll el az élet. Az egykor kedves, barátságos falu, olyan most, mint egy csatatér. Az utcák kövét vér festi vörösre, holtestek hevernek mindenfelé, a házak égnek, omladoznak. Az élők, kik oly kevesen maradtak, rettegve menekülnek.
Szívem szerint én is ezt tettem volna, elrohantam volna, messzire, hátra se pillantva, de nem tettem. Nem, míg bizonyosságot nem nyert, anyám is az áldozatok között van. Nem állított meg senki, nem is foglalkoztak velem, így könnyedén jutottam el házunkhoz.
Lélegzetem is bennem akadt, ahogy megláttam, otthonomból nem maradt több romoknál, hamunál. Órák teltek el a felfedezés óta, míg képes voltam közelebb menni. Anyám bent égett, tudtam ezt anélkül is, hogy láttam volna holttestét. Beteg volt, hetek, hónapok óta, annyira, hogy lábra állni se tudott. Az tehát, hogy elmenekülhetett, esélytelennek tűnt.
Mégis, kétségbeesetten kutattam, valami, akármi után, mi értelmet adhat, az életemnek, a jövőmnek, bárminek. Bár egy apró doboz volt minden, mire rábukkantam, több volt ez, mit valaha reméltem. Célt adott.
Szemeim ismét kinyílnak, arcomon könnycsepp csordul végig, de a fájdalom ellenére halvány mosoly játszik ajkaimon. Ez nem pusztán álom volt, emlék.
Kezem zsebembe csúszik, honnan kiveszem a képet, mit a dobozban találtam. Szőke, kedves lány néz vissza rám, a húgom. Ő az, aki, bár tudta nélkül, de új célt adott, aki, ha úgy tetszik, megmentett.
Ismét az ablak felé pillantok, végre hajnalodik. Könnyedén állok talpra, táskámat vállamra veszem, és egy újabb pillantást vetek a képre, majd visszacsúsztatom zsebembe, és térképem veszem elő. Nem vagyok már messze, nem kell már sok idő, és talán találkozhatok vele.
A közeli patak felé sétálok, miben korábban halakat láttam, ennem kell valamit, a reggeli a nap legfontosabb étkezése, végül is, aztán folytathatom utam Sioux Falls felé. Talán hibát követek el, hatalmasat, de, míg egy kis esélye is van annak, itt megtalálom azt, mit keresek, nem fordulok vissza. Már, ilyen közel a határhoz, egyébként se tehetném.
|
|
