A földet elhagyni a legnehezebb dolog volt, amit tettem, s miután az utolsó nap sugarai is elbújtak a horizont mögött, kezem pedig immár magányosan lógott a testem mellett, és jó ideig kábán néztem magam elé. Talán örökké ott maradt volna egy furcsán élethű Gabriel szobor a mennyek kapujában, ha egy apró, nagyon apró húsos kezecske nem ragadja meg a pólóm, és nyálazza össze a mellkasom, mielőtt teli tüdőből kezd rá az éhség áriájára.Megígértem, hogy erős leszek, ha másért nem, hát érte, és remélem sikerült betartani.
Hogy hogyan telt az elmúlt három évem? Nos, leginkább egy furcsa kettősség jellemezte. Egyrészt, ott volt az a leírhatatlan érzés, amitől mégy a mennyek országa is fényesebbnek tűnt, és feledtette velem a kínzó űrt a szívemben, de ugyanakkor...esetenként megfordult a fejemben, hogy vajon hányan utálhatnak odalent, amiért rájuk szabadítottam ezt? Szerencsére viszonylag gyorsan szobatiszta lett de, ugyanakkor, itt jön képbe az is, hogy mivel a kicsi nem ember...nos, képzeljetek el egy babát, aki tényleg csak pár órát alszik egy nap, és nem csak te érzed úgy. Ha emellett még szülési szabadságot sem kapunk, és az arkangyalkodást is csinálni kell, akkor aztán pláne jól jön az anyós, és az após segítsége. Valahol szomorú, hogy ideje korán kerültek ide, de próbálok nem erre gondolni, inkább arra, hogy végre együtt lehetnek, és legalább az egyik unokájukkal találkozhatnak, még akkor is, ha ez az unokájuk is ijesztően gyorsan cseperedik egy ember szemében.

Másfél évvel az után, hogy az égi légió elhagyta a földet a pokoli hordával együtt, épp egy új kiválasztott születésében segédkeztem, mikor furcsa dolgot éreztem munkám végzése közben. Egy nagyon halvány, rejtőzködő energia volt a nyomomban. Amikor azonban megpróbáltam rákoncentrálni, mindig elszökött előlem. Nem tűnt veszélyesnek, úgyhogy csak a baba születése után indultam a keresésére. Azt hittem egy újszülött szökött le már megint, és volt is tippem, hogy ki....hát nem jött be. Egy meglepően hosszú hajsza után, egy sikátorban sikerült sarokba szorítanom a...lányomat! Ott kuporgott egy konténer mögött, reszkető teste a hideg fémhez lapult, kerek, kislányos arcát könnyek áztatták.
-Hogy kerültél ide? - Kérdeztem tőle gyengéden, miután leguggoltam mellé.
-Követtelek a portálom, mikor Peti bácsi nem figyelt.... - válaszolta hüppögve - Csak látni akartam a földet...és anyut végre. Aztán visszamentem volna, becsszó.
Tudtam, hogy korholnom kéne, de nem ment, inkább csak Megsimogattam a fejét, és egyenlőre csendben maradtam.
-Sajnálom....
-Tudom...
-Hülyeség volt...Többet nem teszem.
-Nagyon helyes.
-De, azért bajban vagyok, igaz?
-Ó, de még mekkorában. - feleltem vidám hangom, és magamhoz öleltem - A föld veszélyes hely...szóval jobb, ha felkészülsz rá.

Innentől kezdve új tevékenységgel bővült az amúgy is sűrű napom: kiképezni az én drága kislányomat. Lehet lett volna alkalmasabb is erre a feladatra, de úgy éreztem, ha már valakinek muszáj fegyverekkel hadonásznia felé, akkor legyek én az. Rengeteget gyakoroltunk, még angyali mércével is, ő pedig nagyon gyorsan tanult, és amilyen aranyosan csillogtak a szemei, olyan ijesztően fénylett a fém a kezében, a párbajok előtt. Eleinte azt hittem, gyorsan rá fog unni, és tényleg úgy gondoltam,a két hetes bünti letelte után, amit kiszabtam, soha többé nem nyúl inkább fegyverhez, vagy szökik le, hogy elkerülje, hogy a lelket is kihajtsam belőle, de tévedtem. A kis Alexis-t egy idő után semmi más nem érdekelt, fegyverrel kelt és feküdt, a zoknijára kis kardokat hímzett, ha pedig valamelyik nap elmaradt a gyakorlás, a plüssjátékait állította csatarendbe, és óriási ütközeteket játszott le velük.
-Ha felnövök, én szeretnék lenni a 9. Arkangyal! - Jelentette ki egyszer. - Hogy megvédhessem anyut, ha a szörnyeteg visszatér.
Amíg ő visszatért az újoncokkal való gyakorláshoz, az én tekintetem a nagyanyjára siklott. Tudom, hogy hallotta, és azt is tudom, hogy aggodalommal figyeli Lexy-t, ahogy én is.



3 évvel a tűzszünet után, a lányunk úgy fest, mit akármelyik tini, akit körberajonganának a középiskolás fiúk - csak a holttestemen át persze - kezében pedig az angyalpenge olyan veszélyesen forog, hogy az álma akár valóra is válhat. Most azonban egy másik kívánsága teljesül. Kezem a vállára teszem, ahogy a háztetőn állunk, és figyeljük, ahogy egy fáradt pincérnő bezárja maga után munkahelye ajtaját.
-Ő az anyukád. - Sóhajtok, aztán ahogy eltűnik egy ajtóban, az ég felé tekintek - Egyszer haza fog térni hozzánk, de most még nem lehet.
-Miért nem mész oda hozzá?
-Azért....mert a feledés nagy ajándék. Fáj, hogy nem emlékszik rám, de cserébe nem kell emlékeznie semmi másra sem, ami vele történt. Egyszer úgyis megtudja, de ha odafönt világosodik meg, a mennyei áldás elmossa a fájdalmát, ahogy a nagymamáddal tette, idelent viszont....nem akarom, hogy megint át kelljen élnie. Nagyon hiányzik, de haza fog találni, csak ki kell várni.
Csendben állunk, kettesben az eszméletlenül magas épület tetején, hova csak egy őrült mászna fel.
-Tilos kapcsolatba lépni. - Jelenti ki Lexy szárazon.
-Aaaaha.
-Hacsak nem a lelkét védjük.
-Úgy van.
-Szóval, az az origami egyszarvú, amit a postaládájába tettél az...
-Ideje haza mennünk!