Sötét az éj, mely a halandók világára szállt, a tiszta égbolton ott pislákolnak a távoli csillagok. Csalfa fény ez, mely a balga lelkekbe reményt csepegtet talán, ám ez a remény hamis remény. Szánalmas teremtmények kezeiket összetéve emelik pillantásukat az ég felé. Imádkoznak. Őhozzá. Mintha bárkit érdekelne az imájuk. Férgek csupán, mégis a tollasok védelmét élvezik. Olykor komoly dilemmába mélyedek, vajon melyik lény lehet a szánalmasabb... a szívükben szűnni nem akaró reményt hordozó angyalok vagy az ostoba, esendő emberek?
De nem egy ilyen kérdés megválaszolásának okából érkeztem ma fel. Beleszívok a hűvös levegőbe, szinte simogat a benne terjengő félelem és kétségbeesés egyvelegének édeskés illata. Egy pillanatra a szemem is lehunyom tőle. Lépteim nesztelenek, de nem kell sokat sétálnom, a teleportálással csak néhány lépést kellett tennem, hiszen Nagyuram pontos eligazításban részesített, hová is kell jönnöm. Ahogy pedig elnézem az utcaköveket, az épületek sorait, nosztalgikus érzés fog el. Tizenkilenc évig uraltuk a helyet. Aztán jött a szerződés. Lucifer urunk pedig nem akarja, hogy egy ostoba Gyűjtő miatt semmibe vesszen a szerződés, s utasítása bár meglepett, nem szegülök szembe Lucifer szavával: angyali vér nem folyhat! Ha Uram így kívánja, hát teljesítem... éppen ezért volt szüksége egyik lordjára. Én pedig rég jártam itt, vállalkoztam, hogy követem a gyűjtőt és megállítom, ha ostobaságot tenne. Erre minden esély meg is volt, hiszen került már összetűzésbe tollassal egy lélek begyűjtése során.
Az előttem kibontakozó jelenet hatására megálltam. Két épület közötti, szűk, sötét sikátor... mily színpadias. A démon ujjai a falhoz szorított angyal torkán, másik kezében a tollas pengéje. Kaján mosolyra húzódnak ajkaim. Az angyalnő igen szerény tudással rendelkezhet küzdelem terén, ha egy ily' fiatal démon lefegyverezte. Élveztem a látványt, főleg, hogy a levegőt megédesítő illat, a rettegés aromája belőle áradt, s ettől olyan kellemes érzés töltött el. Kedvemre való kép volt az, de Nagyurunk szava a törvény.
Kezeimet lustán zsebeimben pihentetve, lassú, halk, ráérős léptekkel közelítettem meg az eseményt. A démon villanó tekintettel nézett rám, mikor közel értem, majd mikor tudatosult benne, ki vagyok, széles vigyorra húzódott a szája, fölényes nevetéssel fordult újra a lány felé, kinek tekintetében is ott tükröződött a feladás, mikor meglátott. De aztán megrázta a fejét, s lehunyt szemekkel szavakat kezdett mormolni: kétségbeesett imájának sorait. Ettől a látványtól én sem tudtam visszatartani mosolyomat. De nem feledhetem feladatom. Mosolyom ijesztő gyorsasággal tűnt el az arcomról és közel hajoltam a démonhoz, fülébe suttogva, hogy csak ő hallhassa szavaimat.
- Engedd el! Majd én gondoskodok a sorsáról. - lágy hangon szóltam, szinte kérve, nem is utasítva. A démon szemei kikerekedtek, egy pillanatra láthatóan nem értette, miért ernyednek el az angyal torkát szorító ujjai és miért ereszti le a kezét. Hiába akart is, az én szavaimnak nem tud ellenállni. Nagyon kevesen tudnak.
- Jó fiú! - tapsoltam meg hűvös mosollyal, majd kezemet nyújtottam felé. - A penge. Add át nekem!
A démon fegyvert szorongató keze remegni kezdett. Látható volt a küzdelem, melyet magában vívott befolyásom ellen, végül akarata összeroppant, megadón borult térdre szavaimtól. Keze felemelkedett és átadta a tőrt. Éreztem a belőle áradó gyűlölet szagát. Nyilván legszívesebben a torkomnak ugrott volna. De ezzel nem törődtem, félszememet az angyalon tartva újra a démonhoz szóltam.
- Most pedig térj haza! Urunk beszélni kíván veled. - az ábrázatán átsuhanó riadalom újabb mosolyt csalt az arcomra. Mert mindketten tudjuk, mit jelent az, ha Lucifer beszélni kíván egy alacsonyabb rangú démonnal: büntetést. Mely ha szerencséje van, az ő esetében kivégzés, ha nincs... nos, akkor könyörögni fog a halálért.
- Eredj hát, hordd el magad! - szóltam, hangom ezúttal viszont maga mögött hagyta lágy tónusát, ostorként érve a démont, ki már meg sem próbált ellenállni parancsomnak. Olyan gyorsan eltűnt, mintha soha nem is járt volna ott.
Mély levegőt vettem, ahogy a még mindig az imáját mormoló lányra pillantottam. A földre csúszva suttogta szavait, szárnyait összehúzva. Szánalmas látványt nyújtott, de állta a tekintetemet. Makacsul, töretlenül. Lepillantottam kezemben lévő fegyverére, forgatni kezdtem, azon tűnődve, miért nem próbál menekülni. Miért nem küzd? Még magammal is vívódtam. Kedvem lett volna megkopasztani a szárnyait, de lenyelve az erre való késztetést, valószínűleg olyasmit tettem, melyet más démon undorodott volna megtenni: kezemet nyújtottam felé. Mégis azt mondom, a zavarodottság, a döbbent pillantás, amit kiváltottam vele... felbecsülhetetlen volt. Csak nézett engem, tekintetével arcomat fürkészte, engem pedig ez egyre inkább zavart, ezért sürgetésképp nyújtottam egy arasznyival közelebb kezemet. Mégsem érek rá egész este! Parancsolhattam is volna neki, de úgy kihagytam volna a lehetőséget, hogy a tollas a lekötelezettem legyen.
Ahogy ujjai végül tétován tenyerembe csúsztak, megengedtem magamnak egy undorodó fintort, de úriember módjára felsegítettem.
- Még egyszer nem lesz ilyen szerencséd. - el is húztam kezem, mikor már biztos lábakon állt. A gúnyos vigyor, mellyel a szavakat formáltam azt a célt szolgálta, hogy éreztessem vele: az adósom. Lucifer parancsát teljesítettem, bár nem értem, miért volt fontos neki ez az angyal, ki most zavarodottan mered rám. Mielőtt távoztam volna, visszaadtam pengéjét. Ezzel is kifejezve, nem tartok attól, hogy hátba támadna. Különösebben úgysem lenne esélye ellenem.
Láttam tekintetén, hogy még mondana valamit, de én egy kurta biccentéssel fojtom ezt belé, gondolatai ziláltságát egy újabb mosollyal tetézve.
- Legközelebb okosabban, szép szemű! - ha igazán színpadiasra fognám a figurát kézcsókkal búcsúznék, azonban az ilyet nálam ki kell érdemelni. Különben is, csak azért láthatja kedvesebbik énemet, hogy még jobban eméssze a tény: egy démon mentette meg.
A sötétség ellenére is látni vélem a női arcon megjelenő pírt. Nyilván nem sok ilyen jelzőt kapott démontól.
Én pedig választ nem várva fordulok sarkon. Uram kérésének eleget tettem: nem folyt vér, de a magam kis elégtétele is megvolt. A szárnyas szerintem azóta sem tért napirendre a történtek felett. S én, kérdezed most? Visszatértem társaimhoz, még ha legfurcsább volt egy angyal mentése, melyet a magam 6800 évével parancsba kaptam. Ó, hogy a gyűjtő? Nem volt szerencséje. Állítólag azóta is kegyelemért könyörög...
Én pedig továbbra is Uram parancsait lesem, miközben az enyémekkel kínzok másokat. Mit mondhatnék? Ez az egyik kedvenc időtöltésem.