Külsö, belsö leírás

Tizenkilenc évesen haltam meg, és így váltam démonná, és igazán büszke vagyok rá. Azt mondják a szem a lélek tükre, és abból első pillantásra meg lehet állapítani, hogy illető milyen is valójában. Ez a tükör engem már egyszer elárult, ezért ezer apró szilánkra törtem, hogy egyetlen dolgot láthassanak csak benne. És az nem az, hogy azt kutatnám, hogy te milyen vagy, hanem az, hogy hogyan halj meg. Vannak olyan szerencsések, akiknek a munkája a hobbija, és én is közéjük tartozom. Nem, még nem sikerült minden érzelmet kiirtanom magamból, de dolgozom rajta, bár vannak, akik szerint ez sosem fog sikerülni, mert nem született démon vagyok. És nem mondom, hogy a hűvös külső érző szívet takar, de ahogy mondani szokták, csodák mindig vannak. Azonban egy rejtőzködő szociopata esetében, lássuk be, erre vajmi kevés esély adódik.
A ruhák terén, nos, nem sok elvárásom van, mert csupán szükséges eszközök, a művészet kiteljesedésének elérése érdekében. Ugyanúgy belepréselem a száznyolcvan, szikár testemet, egy harcos ruhába, akár egy öltönybe, a legkisebb panasz nélkül. Rendben, a rózsaszínnel hadilábon állunk, ezért kerüljük is egymást erőteljesen. A Halálhoz különben sem illik ez a szín.
Különleges képesség: Az idő ura, a környezet idejét előre és visszaforgathatja, akár több évvel, míg az élőkét néhány órával, az erősebb démonok és angyalok esetében ez 2-3 óra.

Elötörténet

Művészet

Gyermeklétem halovány ingovány,
Fényeiben nincsen szivárvány.
Napkelte előtt ébredj fel,
Mert a munkát végezni kell!

Ammeli vágott szemei csillognak,
Fogtalan mosolyú szájjal köszönt,
Kezeiben már ott a ruháskosár,
A pataknál a nagymosás vár.

Asszonyok mennek minden héten.
Kövekhez csapkodják a szövetet,
Viccelődnek, énekelnek, nevetnek,
És a kelmék újra tiszták lesznek.

Apámmal a hágó felé fordulunk,
Hogy az állatokat által hajtsuk.
Meleg az idő, zöldell a legelő,
Egy hét csupán, de lassú az idő.

Életben csupán az álmok tartanak,
Szám szótlan, akár csak atyámé.
Felesleges a beszéd vele és unalmas,
Tervem még csak körvonalas.

Hat éves húgom mosolya kísért,
Ötleteim sorra tűnnek el a semmiért.
Tizenkét telünk is eltel az óta már,
És esztendők hoztak sok rejtelmes halált.

Barlangokban élő démonról suttognak…
Kit élő még nem látott, de mind biztosak:
Ilyet emberi lény el nem követhet, s
Jama, a halál istene követeli a lelkeket.

Frissen nőtt pázsitban fekszem ott,
Nyugodalmam immár végtelen.
A hegy felől anyám sikolyát hallom,
Szám torzul mosolyra, boldog békében.

Sokévnyi gyakorlás, gyümölcsöt terem,
Művészi elrendezés, a véres tetemen.
Ameli nyakában fonott ékszerként virít,
Ahogy ajándékba adtam neki saját beleit.

Míg az állatok legeltek, sok volt álom,
De enyhíti a kínt, hogy most látom,
Kiterítve a földön, ruhátlan testét
És, hogy nem ér meg már több estét.

Olyan boldog vagyok és oly nyugodt,
Anyám rázkódó vállába temetem mosolyom.
És belül nevetek, hangosan harsányan,
Mert Akiho még élt, mikor a láncát átadtam.

De óvatlan voltam, és elárult szemem.
Tükröt tartott nekik valós lényemen.
A hibát egy életre megtanultam én,
Mikor a fejem egy kövön verték szét.

Úrnőm szerette a művészeteket minden ágát, és azt mondta, írjak neki egy verset, ami kedvére lehet, ha nem akarok büntetést. Persze ma már tudom, hogy a büntetést sosem lehet megúszni, főleg, ha egy démonnal üzletelsz.
Még most, több ezer év elteltével is mosolyogva olvasom el ezt a verset, amit első Úrnőm parancsára írtam meg. A lap már teljesen megbarnult, a szélei mindenhol sérültek, gyűrődések barázdálják az egészet, és az írás is alig kivehető már rajta, annyiszor forgattam a kezeim között újra és újra, még akkor is, amikor már rég kívülről tudtam az egészet. Hamarosan por lesz belőle, és magam mögött hagyom, ahogy a múltam is, és a pokolban eltöltött négy és fél ezer évem gondos munkája meghozza lassan érő gyümölcsét. Soknak tűnik az idő, amit az újabb tökéletes mű gyakorlásával töltöttem, és a fejlődésemmel, mert akárhová is kerülsz újként, mindig meg kell küzdened a felsőbb helyekért. Megvallom nehéz volt az út idáig, de a türelmetlenség csak rossz eredményt szült volna, és a kivitelezés hagyott volna kivetni valót maga után. Pedig a halál nem más, mint a művészetek magas iskolája, amit nem szabad elkapkodni, legfeljebb kivételese esetekben, illetve ha épp ahhoz van kedvem.
Az igazat megvallva, még számos rangot kellett volna magam mögött tudnom, hogy esélyem legyen a kiszemelt elérésére, de az én türelmem is véges olykor.
Sokat változott a világ, mióta az agyvelőm a kövön folyt lefelé cuppanós, nyálkás hang kíséretében, ami a húgom beleinek kifolyására emlékeztetett. És bár a saját halálom volt, mégsem érzek miatta haragot, mert így több lehet, erősebb, mint emberként valaha lehettem volna. Lucifer háborút indított, és a földre küldte seregeit, hogy elpusztítsa azt, ami olyan fontos Isten számára: az emberiséget. Ezzel a lépésével pedig olyan világot teremtett, ami minden álmomat, és vágyamat valóra váltja, már csak egy kis plusz erőre van szükségem, hogy ez beteljesüljön, és egy olyan rang, ami mindenképpen tiszteletet parancsol.
Nyikorog a bakancsom talpa a kövön, de egyáltalán nem zavar, azt akarom, hogy tudják, hogy érkezem. Még pár pillanat, és ők is meghallják majd. Teljes lelki nyugalommal sétálok be a szobába, amire egyébként engedélyt kellene kérnem, de most pokolba velük. El is hal, az előbb még zajosan kiszűrődő nevetés. Minden idegszálam kiéleződik, érzem, ahogy a kardom tokja a bőrömbe vág, hallom a többiek lélegzetvételét, érzem, ahogy egy izzadságcsepp lefolyik a hátamon. Senkire nem néztem rá, míg a szoba közepére nem értem, szembe megálltam a kiszemeltemmel, és lassan emeltem rá a tekintetemet. Ekkor eszmélt rá, ekkor tudta, hogy miért vagyok ott, a féloldalas mosoly, amit felé küldtem, rádöbbentette, hogy nem üzenetet hozok. És már mozdult is eldobva a addig kezében tartott italt, ami a földre érve szétpattant ezernyi apró darabra, és a folyadék fröccsenve érkezett a padlóra, apró cseppeket szórva maga köré a levegőben, amire a tűz fénye szikrázó csillogással rajzolta rá mintáját. Két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, fülsiketítően hatott a penge súrlódása, ahogy kihúztam a hátamon lévő hüvelyéből, és ugyanazzal a mozdulattal szeltem le a démon fejét, egyetlen csapással. Megtört a pillanat, és ekkor fejezte be az útját a gravitációnak hódoló ital, amikor a fej is elgurult. Egy szúró mozdulattal, keresztül döftem a testét a szíve közepén. Kellett pár másodperc a többieknek mire valójában oda néztek, ahol most álltam. Röpke idő mire szükségük volt, hogy felfogják mi történt. Megtöröltem a kardomat, gondosan visszahelyeztem a tokjába, kimért, lassú mozdulatokkal, és csak azután néztem körbe.
- Én vagyok az új Halál! – alaposan megnézte őket magamnak, és már el is képzeltem őket, különféle halálnemekben, ahogy kifelé sétáltam. – Takarítsatok ki, mert beköltözöm! – szóltam hátra még a vállam felett, és még hallottam a suttogásokat, ahogy azon csodálkoznak, hogy mennyire gyors vagyok. Pedig, ha tudnák, hogy pont annyira vagy talán még annyira sem, mint némelyikük. De ha tudok tíz másodpercet nyerni, az nagyon hasznos tud lenni, minden helyzetben. Kíváncsi vagyok, hogy Lucifer mit szól majd a személyi változáshoz, még nem sok alkalmam volt találkozni vele, de az idő a kezemben van, és én most én vagyok az új Halál, a szemem sarkából már láttam is megjelenni az erőt adó fekete lovat, aki most már engem szolgál, az én erőmet növelve. És mi szeretettel várunk bárkit, aki szeretne játszani Halált!