Egy dohányszagú bárban üldögélek a pultnál, ujjaim hegyével a kiürült korsómmal játszva. Gyakorlatilag az élén táncoltatom a nagy füles poharat, hogy az alján maradt cseppnyi nedű és hab úgy tűnjön, mintha elég lenne még egy kortyra. Kívülről úgy tűnhet, ez a művelet leköti minden figyelmem, ám fátyolos tekintetem a pulton túl, a tükröt figyeli, ami piszkos, és többféle pókháló is található rajta, ám azért ki lehet venni, mi folyik mögöttem. Egy lányt látok, a húszas éveit sem kezdte még meg, de ha így folytatja, máris örök kárhozat vár rá. Egy hosszú, göndör hajú férfi próbálja éppen lebeszélni róla a bugyit, halk, duruzsoló szavakkal. A kérdésre, hogy kérek-e még egy sört, megrázom a fejem. A lány nevetését hallva úgy érzem, ez már kevés lesz. Két feles pohár kerül elém, az első nyomban kiürül. A másodikat még tartogatom, aztán pedig vigyorogva koccintom össze a kiürülttel, mikor a tükörben lévő lány forró kávéval önti arcon az asztal alatt nyúlkáló társaságát. Távozni sajnos nem sikerül neki elég gyorsan. A férfi csuklón ragadja, mire megdermed a lány, aztán szinte kábán követi tekintetével, ahogy az izzó szemű randipartnere felemelkedik a székéről, és megtörölgeti az arcát. Kézen fogva távoznak, a hátsó ajtón át, mire én felhajtom az utolsó poharat, és fizetek a csaposnak.



Húszasom a fény felé tartva ellenőrzi a férfi, én pedig ezt a feliratot látom, mielőtt hátat fordítanék neki. Odakint a lány mellei már kibuggyantak melltartójából, szoknyája a térdéig felhúzva, testét pedig a falhoz nyomja a démon, kinek kezében egy az éjszaka közepén is feltűnően fekete örvény duzzad egyre nagyobbra. Nem vesztegette az időt, de legalább még nem késtem el. A lelke, és a teste még a sajátja.
-Engedd el.
Hangom csendes, mégis határozott, mélységébe pedig beleremeg minden, és mindenki aki hallja. Irritáltan néz felém a démon, és a földre köp.
-Különben???
Felemelem a tekintetem, hogy ragyogó kék szemeimmel egyenesen ránézzek. Nem ismétlem meg a felszólítást, rajta viszont felismerést, és rémületet látok. Az örvény eltűnik, amikor pedig felé lépek, elugrik a még mindig kába lánytól. Minden lépésemre hátrál egyet, míg végül a háta a falnak ütközik.
-A sötétben az én népem az úr! - Hadarja, vörös szemei villognak, akár egy tűzoltóautó szirénái, ami gyújtogatásra szakosodott inkább - Elpusztítalak!!!
Nem felelek, csak tovább lépkedek felé, és megállok a lány előtt. Acélkék szemeim egyenesen a démon láva lélektükreibe fúródnak messziről, szavak nélkül is egyértelművé téve üzenetem: ne gyere vissza a földre. Legközelebb nem engedlek haza. Végül fenyegetőzve bár, de kámforrá válik. A lány ekkor ocsúdik fel végre a kábulatból, és zavartan néz körbe, majd egy éktelen nagy pofont kever le az arcomra, és a ruháit igazgatva szalad el. Félrehúzom a szám, aztán amikor rájövök, hogy ez a sörszagú lehelet alighanem belőlem árad, egy mentolos rágóval orvosolom a kérdést, és a lány után sétálok, ki a fénybe.



Mikor elkezdődött ez az egész réges-régen, sokan fordítottak hátat atyánknak, és ezzel egy időben nekem is. Egyesek árulása jobban fájt, mint másoké, és bár sosem kérdés, kinek a pengéje hasította ki a legnagyobb darabot a hátamból, Sammael-el kívül is akad pár dobogós helyezett. Hetek óta gyűjtöm az erőt, és a bátorságot arra, amit ma este meg kell tennem, mert tudom, hogy ma este fog lecsapni. Rá vallana. Krisztus keresztje mögött, a templom tetején várakozom rá, hogy eljöjjön az óra, mikor a kicsi világra jön, és mikor szükségszerűen megérkezik az is, aki egy pillanatot sem veszteget, hogy az életére törjön. Ma este kristálytiszta a tekintetem. Ma nem érdekel a jeges borzongás a csata előtt. Ezúttal az ellenfelem aljasabb, mint bármelyik démon. Mert kik a sötétségből születtek, nem léphetnek szent földre, így ki most érkezik, hogy még több kínt okozzon az odabent vajúdó anyának sem démon, hanem az, aki egy hamis ígéretért eldobott magától mindet ami jó. Mielőtt az ajtóhoz érhetne azonban, ott termek előtte pár méterre.
-Nocsak! Nem gondoltam, hogy műsor is lesz a vacsorához! Gábriel, személyesen!
Jóízűen kacag. Hegyesre csiszolt hófehér fogai ijesztően csillognak a jól megvilágított templomkertben. Láthatóan élvezi ezt az egészet. Rég várt erre a leszámolásra...
-Szóval, ha most elhúzok, még elengedsz? - hangja csöpög a gúnytól - Ez a helyzet? Bánjak meg mindent, szaladjak el sírva, te pedig megkegyelmezel?
..de én is. Kezemben felvillan a kardom, melynek lángja vakítóan fehér, akárcsak a nap tüze.
-Vagy nem...ugyan már Gabe! Annyi lélek száll alá, mit neked ez az egy...vagy tucat, akik benn vannak. Most nem fogsz tényleg nekem rontani értük? Te komikus vagy, nem katona, szóval..kotródj!
-Majd ha megkérdik, mik voltak az utolsó szavaid, kitalálok valami vicceset.
Rám vicsorít, és előkapja a saját pengéit. Egymásnak rontunk, és amíg odabent az atya mit sem sejtve valakinek az életéért küzd, mi idekint épp véget próbálunk vetni egy nagyon hosszúnak. Lassabb mint én, többször is sebet ejtek rajta, de egyik sem súlyos. Majdhogynem kinevet.
-Ugyan tesó, tudom, hogy a szíved mélyén még mindig szeretsz. Láthatóan nem tudod megtenni.
Leeresztem a pallosom, a szemébe nézek, aztán újra előre rontok. Kivédi a támadásom, és már épp visszavágna, de ekkor bevillan a másik kezemben tartott tőr, melynek rövid, vörös pengéje egyenesen szíven találja. Ezúttal nem siklik le a fém a bőréről, nem csak felsérti, átdöfi azt, mint egy halandóval tenné. Megrökönyödve hajol le, majd ejti ki a kezéből fegyverét, míg én elengedem a tőrt, ami végzett vele, majd kezem, amin nem maradt semmi bőr, és füstöl a démonpengével való érintkezéstől a pulcsim alá rejtem.
-Sok testvéremmel kellet már végeznem, testvér.
Kardot forgató kezem vízszintesen sújt le, elválasztva a fejét a testétől, és véget vetve szenvedésének. Ez az egyetlen kegyelem, amire egy bukott számíthat tőlem. Semmi több.