Vendég | Tárgy: Roxanne Thorne Vas. Júl. 27, 2014 7:27 pm | | | Roxanne Thorne
|
†Név: Roxanne Elizabeth Thorne
†Becenév: Roxy
†Kor: 28
†Csoport: Emberek
†Rang: Bujdosó
†Avatar: Odette Yustman
|
Külsö, belsö leírás
Átlagos méretekkel rendelkező nő vagyok. Nem túl alacsony, de nem is magas. Hajam világosbarna, ahogy szemem is. Arcom kerekded, ajkaim teltek. Nem vagyok egy kiköpött modellalkat, mégis sokan mondták, h különleges szépség vagyok. Ruhákban nem válogatok, hiszen értelme nincs is. A divat, mint fogalom értelmét vesztette, mikor eljött az apokalipszis. Sokan, köztük én is örülök, ha sikerül heti rendszerességgel, másik ruhát húzni.
Nem vagyok egy félénk nő, aki megijed a saját árnyékától, de így is kaptam már eleget az élettől, hogy tudjam mit is jelent félni.A világ teljes pusztulása után több rossz érzelmet tapasztaltam meg, mint jót, bár ezzel a legtöbb ember így van. Próbálom a jó oldalamat mutatni az embereknek és segíteni ott, ahol tudok. Egyik legmeghatározóbb pillanat az életem az volt, mikor megszületett a fiam, aki egy démon apától fogant, de nem tudta elvenni tőlem, így most ő is velünk él és azon vagyok, hogy csupán emberi mivolta domináljon és elfogadják a többiek is.
Előtörténet
Az élet, miről sokan álmodnak már fogantatásod pillanatában jól a pofádba röhög. Ki ne álmodott gyerekkorában arról, hogy milyen csodálatos élete lesz? Feleség/férj, gyerekek, csodaszép ház, és még egy aranyos kutya is. Én is mindig erről álmodtam. Persze, miután kinőttem a hercegnős képzetekből. Én is hercegnő akartam lenni, aki mindig gyönyörű és hatalmas, csillogó ruhákban jár, hogy az alattvalói megcsodálják. Oly szép, álmok voltak ezek. Ahogy betöltöttem a tízet, jöttek a csodás esküvőről szőtt álmaim, melyet anyám csillogó szemmel hallgatott, apám pedig nevetve bizonygatta, hogy márpedig egyszarvú fogja húzni a hintómat az esküvőmön, kerüljön bármibe. Szóval, csodálatos gyerekkorom volt, ami tele volt boldogsággal, akár egy kertvárosi kis történetben, amelynek a kislányból lett fiatal nő könnynek közt száll fel a buszra, ami elviszi őt a gonosz, nagyvilágba, elszakítva a szeretett családtól. Így is történt. Ámbár, itt a busz házhoz jött, méghozzá a démonok képében. Emlékszem arra napra, mikor a hírekben zengték a démonok érkezését, hogy Róma, majd teljes Olaszország romokban hever. Arra is tisztán emlékszem, mikor apa, felöltve katona ruházatát, örök búcsút vett tőlünk, majd egyszeriben kilépett az ajtón, hogy megvívja halálos csatáját a démonokkal. Soha többé nem láttam. Anyámmal sokat menekültünk. Városról városra haladtunk, miközben körülöttünk egyre több város vált az enyészeté. Holttesteken lépkedtünk, vérben fürödtünk, mígnem, egy éves menekülés után, ránk nem bukkant egy démon, aki erős volt, sokkal erősebb, mint amiket eddig láttunk. Talán a sokk az, ami miatt nem sokkra emlékszem abból az éjszakából, csupán az apró gyertya pislákoló lángjára, anyám elenyésző halálsikolyára, majd a fájdalmakra, a vér ízére a számban, és arra a vörös szempárra, ami élvezettel követte testem vonalát, miközben alatta vonaglottam. Több emlékem nem maradt arról az éjszakáról. Talán jobb is így, hiszen látni édesanyád halálát, olyan sokk, amin soha nem teheti túl magát rajta az ember lánya, sem pedig fia. És én láttam. Biztos vagyok benne, hogy láttam miként halt meg anyám, miként tépte ki a démon a szívét a mellkasából.
Mikor magamhoz tértem (biztosan elájultam), már egy másik férfi volt felettem, aki finoman ébresztgetett. Láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam kivenni mit mond. Mintha egyszerűen kikapcsolták volna minden érzékemet, a látáson kívül, de az is túl homályos volt a könnyektől, melyek akaratom ellenére buggyantak ki szememből. Felhúzott, majd hátamra terítette a kabátját, és elvitt arról a helyről.
Csak pár napra rá mesélte, hogy véletlenül bukkant ránk és még mielőtt a démon engem is megölt volna, elűzte őt, vissza a pokolba. Edward volt a férfi neve, aki ezután még sokáig segített nekem életben maradni. Újabb városokon mentünk végig, mígnem kiderült, hogy állapotos vagyok, attól a démontól, aki megölte anyám, aki engem megerőszakolt, és akit Edward vissza küldött a pokolba. A férfi, a társam, a barátom meg akart ölni, születendő gyermekemmel együtt, bármennyire is bizonygattam, hogy ő más lesz, hogy őt nem fogják megszerezni a démonok. Edward csak azt hajtogatta, hogy ő is egy szörnyszülött, és hívni fogja a sötétség. Nem tehettem mást, mint elszöktem tőle. Egymagam maradtam. A világ romokban hevert, démonok uralták immár a földet, én pedig magányosan, egy féldémon gyermekkel a szívem alatt próbáltam túlélni a napokat, nagyon sokáig. Hasam hatalmasra nőtt, a kilenc hónap alatt. A terhesség könnyed volt, ami meglepett, mégis azt súgta, hogy pont ezért lesz más ez a gyermek, mint a többi démon. Szerettem őt, még ha nem kívánt gyermek, még ha az apja egy démon is. Szerettem, hiszen az enyém, az én vérem, és senki nem veheti el tőlem. Sioux Falls volt a következő város, ahol megálltam pihenni. Akkoriban még nagyon kihalt volt a hely, nem hemzsegtek itt a démonok, mint most. A templomhoz mentem, hiszen az épen állt, és bár kényelmet nem, de biztonságot nyújtott nekem. Ám, ami igazán meglepett, hogy odabenn egy újabb férfi volt, akit Davidnek hívtak. Az oltárral szemben állt, nekem háttal, és még akkor sem fordult felém, mikor a hatalmas ajtót kinyitottam, nem kis hangzavart okozva ezzel. Ám, ahogy átléptem a küszöböt, mint egyfajta jel, a fájdalom nyílalt a hasamba, és én felkiáltva rogytam térdre. David segített akkor a szülést levezetni, és bármennyire könyörögtem neki fájdalmak közepette, hogy hagyjon, hogy menjen, mert tudtam, ha megszületik a baba, ő is tudni fogja, hogy nem teljesen ember, és meg fogja ölni. Mikor meghallottam fiamat elsőre felsírni az én könnyeim is záporozni kezdtek azonnal, de nem a boldogságtól, inkább a beletörődéstől, hogy ez az első és utolsó, hogy láthatom és hallhatom őt. David habozott, mikor meglátta gyermekem éjsötét és bíbor keverékét szemében, de végül mint azt szokták, mellkasomra fektette a csöppséget. Nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy mi is ez az egész, hiszen féldémon. Egy hét elteltével, végre sikerült kiszednem belőle erre a választ, ez volt: Mindegy kik a szülei, míg jó nevelést kap. Azóta ez a mondat mindig ott cseng a fülembe és hiszek is benne. Ez egyfajta útmutatás volt a számomra, ami segített abban, hogy úgy neveljem fiamat, mint egy embert. A jó útra tereltem, és mindig megnyugodva pillantok ében tekintetébe, a mai napig is.
Immár eltelt kilenc év is, ő mégis kész férfi. David ebben a kilenc évben hosszú időre elhagyta a templomot, de nekem meghagyta, hogy maradhatok, hiszen ott biztonságban vagyunk minden démontól. Visszatértekor több embert is hozott magával, majd két év leforgása alatt, egy szép kis csoport gyűlt össze, amiben a fiam, a kívülálló. Vannak köztünk olyanok, akik elviselik, vannak, akik kedvelik, de vannak, akik ki nem állhatják. Ám én, minden erőmmel azon vagyok, hogy bebizonyítsam, ő más mint a többi. Ő ember, és nem démon.
|
|